Ismerjük a mondást: „Új év, új remények.”
Reményteli lelkülettel és elhatározásokkal a szívemben mentem el én is január 1-jén, Szűz Mária Istenanyaságának ünnepén az újévi szentmisére a Pasaréti Ferencesekhez. Kardos Csongor OFM, ferences szerzetes mutatta be az ünnepi szentmisét, aki prédikációjában Ron Rolheiser atya No Room in the Inn (Nincs hely a fogadóban – a szerk.) című elmélkedésének magyar fordításából olvasott fel részleteket.
SPOILER ALERT!
Néhány mondatban összefoglalva: Csongor atya homíliájában arról beszélt, hogy Jézus a „városon kívüli”, egy istállóba való születése – mivel a fogadóban nem volt már számára hely –, a névtelen és alázatos érkezését szimbolizálja. Névtelen és alázatos érkezésével egyben irányt is mutat nekünk, figyelmeztet is bennünket, keresztényeket: rátok is ez vár majd!
Krisztus születése arra emlékeztet minket, hogy az élet igazi jelentősége nem a világi elismerésben vagy a hírnévben rejlik, hanem Isten jelenlétében, akivel a legszerényebb és legészrevétlenebb helyeken tudunk igazán találkozni. Jézus születése előrevetíti életét és halálát: kívülálló volt, akit a hatalmasok, a korabeli elit elutasított. Egy olyan világban, amely gyakran a befolyásos és ünnepelt embereket helyezi előtérbe, Jézus szerény kezdete megkérdőjelezi a mi életfelfogásunkat arról, hogy mi is számít igazán.
Csongor atya, és a szöveg eredeti szerzője, Ron atya arra bátorít minket, hogy találjunk értéket a hiteles, de formális elismerések nélküli életben. Fogadjuk el életünk apró, csendes, de annál gazdagabb aspektusait, amelyekről oly gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Az anonimitás mártíromsága
Ebben a prédikációban hallottam először az anonimitás mártíromsága kifejezést. Azonnal szíven ütött. Olyannyira szíven ütött, hogy azóta sem hagy nyugodni ez a mondat. Mártíromság anonim módon? Mártíromság név nélkül? Mártíromság anélkül, hogy tudnának rólam?
Krisztus a névtelenségre szóló meghívása talán az egyik legnehezebben megemészthető invitáció. Vajon erre a névtelenségre utalhatott Jézus a Lukács (illetve Márk és Máté) evangéliumában olvasható felszólításában is?
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap és úgy kövessen.”
Megtagadni önmagamat? Megtagadni a saját nevemet? Megtagadni a lehetőséget, hogy RÓLAM halljanak, tudjanak az emberek, hogy ENGEM megismerjenek, elismerjenek, hogy az ÉN nevemet „felmagasztalják”?
Vajon erre a névtelenségre gondolt Keresztelő Szent János is? János evangéliumában olvashatjuk:
„Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.”
Jézus gyakran buzdít bennünket az evangéliumokban, hogy a jótetteket, az alamizsna osztást, vagy akár az imádságot csendben, mások tudta nélkül végezzük.
„Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.”
Igen, úgy tűnik Jézus valóban a névtelenségre hív meg bennünket. Arra a névtelenségre, amit Ő maga is megtapasztalt, amiből neki is jutott osztályrészül. Ezt a háttérben maradást, ezt a (teljes) anonimitást azonban mégis nehéz elfogadni.
Tisztában vagyok viszont azzal, hogyha az Ő hűséges tanítványa, követője akarok lenni, akkor igent kell mondanom az anonimitás mártíromságára.
A tanítványság nem a színpadról szól
A hírnév, az elismertség, az ismertség utáni vágy mindennapos kísértések. Különben is, ki ne akarná, hogy ismerjék őt, felismerjék a nevét, megismerjék őt? Ki ne akarná, hogy elismerjék, hogy ismerjék a munkáját? Mindannyian vágyunk az elismerésre. Emberi természetünk része. Szeretnénk magunkat láttatni, hallatni, s mi mindent képesek vagyunk megtenni azért, hogy ez a vágyunk kielégüljön. Szeretnénk nyomot hagyni magunk után. Mi katolikusok is. Gondoljunk csak Mécs László premontrei szerzetes, író versére:
„Fényt hagyni magunk után […] Óh, szent fényt hagyni volna jó!”
Mi, katolikus-keresztények is vágyunk arra, hogy ne csak néhányan tudjanak rólunk, a mi munkánkról, hanem lehetőség szerint minél többen. Sonkunkat csábítja a rivaldafény, a színpad. Pedig…
„A valóság az, hogy Jézus tanítványának lenni nem a színpadról szól.”
Ez az idézet nem tőlem, hanem az amerikai YouTuber „sztárpaptól”, Mike Schmitz atyától származik, aki így kezdte a FOCUS SLS18 konferenciáján mondott Why Can't We Be Friends? (Miért nem lehetünk barátok?– a szerk.) c. előadását.
Ma a Katolikus Egyházban – az angolszász országokban ezt különös módon megtapasztaltam – sokan szeretnének katolikus előadók, úgynevezett Catholic Speaker-ek lenni. Nem csodálom. Amikor részt veszünk egy-egy nagy, több ezer fős egyházi eseményen, konferencián, könnyen azt a téves következtetést vonhatjuk le, hogy a valódi katolicizmus azt jelenti, hogy elismernek, a figyelem középpontjában vagyunk, és ismertté válunk.
Volt, hogy én is azt gondoltam: azok az igazán katolikusok, akiknek saját podcastjük van, akik könyveket írnak, akik gyakran tartanak előadásokat vagy szerepelnek műsorokban. Ez nincs így. Katolikusnak, Krisztus tanítványának lenni valóban nem a színpadról szól. Pontosabban nem arról a színpadról.
A színpad, ami igazán számít
Középiskolás koromban színésznek készültem. Elképesztően szerettem a színészetet, filmeket, a színpadot. Ma is. Az érettségi évében készültem is sokat a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) több rostás felvételijére. Az első forduló során neves színészek, egyetemi oktatók előtt kellett volna előadnom a betanult verseket, monológokat, koreográfiákat. Ahhoz, hogy színész legyen valakiből, a meghallgatás során mindenekelőtt a zsűrit kell elkápráztatnia tehetségével. Erre a meghallgatásra egyébként soha nem került sor. Istennek más tervei voltak velem. Ezután a prédikáció után azonban új értelmet nyer számomra a színpad.
A zsűri, akit igazán el kell kápráztatnom, az a végtelenül szerető Mennyei Atya. A felvételi, amire igazán készülnöm kell (egy életen át), az a Mennyországba való felvételi, a szentté válás. A meghalgatás, a színpad, ahol igazán bele kell adnom apait-anyait, az pedig ez a földi élet. Lehet, nem sokan tudnak majd a produkciómról. Lehet, nem lesz kiplakátolva a fellépésemmel, pontosabban meghallgatásommal a főváros. Lehet, senki nem fog tudni róla, de nem is számít, ha tudom, miért is mondok le minderről, hogyha tudom mi a jutalom. Máté evangéliumában olvashatunk az anonimitás mártíromságának jutalmáról:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.”
A jutalom a mennyek országa. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy nehéz-e a névtelen mártíromság, a lélekben szegénység, hanem, hogy eleget gondolok-e a Mennyországra, az Örök Életre. Birtokában vagyok-e már a mennyei gondolkodásmódnak, szemléletnek?
Miről vagyok hajlandó lemondani, mit vagyok hajlandó feladni, min vagyok hajlandó változtatni az életemben a Mennyország jutalmáért? Le merek mondani a nevemről, az ismertségről, az életemről, még ha a névtelen első római keresztény vértanúk sorsára jutok is?
Hajlandó vagyok-e Krisztushoz hasonlóan én is a városon kívül maradni, s a háttérben meghúzódva azon dolgozni, hogy az én nevem helyett Krisztus neve dicsőüljön meg? Fel merem-e tenni minden ütőkártyámat erre az egy lapra, a Mennyország jutalmára?
„Ekkor Péter megszólalt: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.” Jézus így válaszolt: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet.”