Minden Szentmisén megvalljuk: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik.” (Nicea-konstantinápolyi hitvallás) és rendszerint énekeljük: „Jöjj Szentlélek, Úristen, áraszd reánk teljesen mennyből fényességedet!” (Pünkösdi Szekvencia), mégis óvakodva nyúlunk a harmadik isteni személy mivoltához.
A Szentháromság első két személyéről olyan szépen nyilatkozunk mindig. Az Atya az, aki fenn a mennyben trónolva irányítja a világmindenséget. A Fiú eljött közénk, kinyilatkoztatta magát, velünk evett, ivott, és tanított bennünket. Míg a Szentlélek megfoghatatlan számunkra.
„Jézus is megkeresztelkedett és imádkozott, megnyílt az ég, leszállt rá a Szentlélek galambhoz hasonló testi alakban, és hang hallatszott a mennyből: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.” (Lk. 3 21-22)
Tehát tisztában vagyunk azzal, hogy a Szentlélek köztünk van, munkálkodik és isteni személyként imádjuk, mégis óckodunk attól, hogy hitünk megvallása során tanúságot tegyünk róla. De vajon miért?
Emberi természetünket nem tudjuk meghazudtolni. Olyanba kapaszkodunk, mely kézzel fogható, melyet el tudunk képzelni, még ha hitről van is szó. Az Atyát legtöbbször királyi trónon ülve idős, férfi attribútumokkal felruházva, Jézust pedig középkorú, borostás, hosszúhajú, tekintélyt parancsoló gesztusokkal képzeljük el. És mi a helyzet a Szentlélekkel? Galamb? Fuvallat? Tűz? Hogyan tekinthetünk egy személyre úgy, hogy egy madárral vagy egy természeti jelenséggel ábrázoljuk?
Pedig nagyon fontos, hogy egylényegűként gondoljunk a Szentlélekre. Egyes értelmezések szerint a Lélek az Atya és a Fiú közötti szeretetkapcsolat. Tehát, ha a Jézus által adott békét és szeretetet hirdetjük, magáról a Lélekről teszünk tanúságot. Ugyanis a három személy egy, és a személyi különbözőségük az egy Isten fogalmát nem bontja fel.
„Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel.” (ApCsel 2, 1-4)
Ez a Pünkösd. Ha a Krisztus által alapított Egyház harmadik legnagyobb ünnepe a Szentlélek kiáradása, és a bérmálás szentségében megkapjuk a Lélek hét ajándékát, akkor hogyan hanyagolhatjuk el a harmadik isteni személyt? Tudjuk-e ugyanolyan nyitott szívvel kérni a Szentlelket, mint az Atyát és a Fiút, ha életünk nehézségbe ütközik? Tudunk-e bízni és remélni az öröktől fogva való szeretetkapcsolatban?
A karizmatikus megújulás (az Atyát és a Fiút nem elhanyagolva) a Szentlélekre nagy hangsúlyt helyez. Fontosnak tartja a Lélektől kapott karizmákat, talentumokat. Mintha ezzel a „mozgalommal” visszabillenni látszana a Szentháromság három személyének egyensúlyban való megítélése.
Burbela Gergely SVD plébános minden prédikációját így kezdi: „Jöjj, Szentlélek Úristen…”. De vajon miért? Én így értelmezem: amikor barátaiddal egy szobában vagy és kérni akarod az egyiket, hogy hozzon neked a konyhából vizet, mert szomjas vagy, akkor megszólítod. Így vagyunk mi is a Szentlélekkel. Velünk, bennünk él, mégis megszólítjuk, hogy jöjjön. Ezzel rá fordítjuk a figyelmünket és teljesen átadva magunkat fordulunk hozzá kéréseinkkel.
Ezekkel a gondolatokkal és lelkülettel éljük meg Pünkösd szent ünnepét!
Jöjj, Szentlélek Úristen! - Veni Sancte Spiritus!
Írta: Szabó Imre (AcCordis Együttes)