A mai értelembe vett keresztény dicsőítő dalok hosszú fejlődési folyamat eredményei. Hogyha egy idővonalon ábrázolnánk kialakulásukat, visszamehetnénk egyenesen a korai egyházig.
A korai egyházban bibliai szövegeket, zsoltárokat és egyszerű himnuszokat énekeltek. Ez visszautal arra is, amit több újszövetségi levélrészletben olvashatunk (zsoltárok, himnuszok és lelki énekek) és alá is támasztja, hogy az ének már kezdettől fogva fontos szerepet játszott az egyház és az emberek életében.
A középkorban: az egyházi zene elsősorban liturgikus volt, a jól ismert gregorián énekek ekkor élték aranykorukat. Szövegük többnyire bibliai vagy liturgikus eredetű volt, azonban ezek a dalok még latin nyelven íródtak, így nem tudta mindenki énekelni és értelmezni őket.
Elsősorban szerzetesek, papok és képzett kórusok énekeltek, hangszerkíséret nélkül. A hívek általában nem vettek aktívan részt az éneklésben; inkább hallgatták a liturgiát. A középkor végére több helyen megjelentek népnyelvű vallásos énekek is. Ez bebizonyította, hogy az emberek szívesen énekelnek saját nyelvükön.
Az első nagyobb fordulópont: a reformáció
Martin Luther szerint az egész gyülekezetnek részt kell vennie az istentiszteleten, ezért az énekeket német nyelven kezdte használni.
Luther nem vetette el a korábbi egyházi zenét. Sok gregorián dallamot átdolgozott, egyszerűsített, német nyelvre fordított, így alkalmassá tette a gyülekezeti éneklésre.
Felgyorsult apró, de jelentős változások:
A 17. és 19. század között elterjedtek a protestáns himnuszok, amelyek teológiailag gazdag, versszakos énekek voltak.
A 19. századi ébredési mozgalmak hatására megjelentek az egyszerűbb, könnyebben megjegyezhető evangelizációs énekek, refrénekkel és személyesebb hangvétellel.
A 20. század közepén a pünkösdi és karizmatikus mozgalmak jelentős szerepet játszottak a modern dicsőítő zene kialakulásában.
Rövid, ismétlődő „dicsőítő kórusokat” kezdtek használni, amelyek az Istennel való személyes kapcsolatot hangsúlyozták. A spontán imádat és az érzelmi bevonódás is jellemezte őket.
Az 1960-70-es években a keresztény ifjúsági mozgalmak és a könnyűzene hatására megszületett a kortárs keresztény zene. Sok fiatal keresztény úgy érezte, hogy a rock-, folk- és popzene alkalmas lehet hitük kifejezésére. Gitárok, dobok és modern hangszerelés jelent meg a gyülekezeti zenében.
Az 1980-as évektől olyan szolgálatok és gyülekezetek, mint a Hillsong Church, Bethel Music vagy Elevation Worship világszerte elterjesztették a mai dicsőítő stílust.
A mai dicsőítő zenék ugyan zeneileg már sokkal közelebb állnak a pop- és rockzenéhez, de abban a reformáció örökösei, hogy a gyülekezet egészét vonják be az éneklésbe, nem csupán egy kórust vagy liturgikus szolgálattevőket.
Ezen mérföldkövek mellett fontos megjegyezni, hogy a katolikus egyházban is jelentős változások történtek zenei téren. Ma már a gyülekezet egésze énekel a liturgiában, hangszerek (orgona) bevonásával.
Természetesen attól, hogy a protestáns irányzatokkal teológiailag nem értünk egyet, élvezhetjük annak a zeneiparra gyakorolt hatását. A protestáns gyülekezetek világszerte elterjedt dalai számomra azt bizonyítják: