Minden év október 3-án éjszaka a ferences templomok sötétbe borulnak a világ minden pontján. Gyertyák gyúlnak, megáll a rohanás, és a hívek egy emberként emlékeznek vissza arra a drámai, szinte filmbe illő pillanatra, amikor 1226-ban Assisi Szent Ferenc elhagyta ezt a földi világot. Nem csak a halála, de élete is tele volt meglepetésekkel és jól megélt örömökkel!
A kapu, amin mindannyian átlépünk
A latin transitus szó jelentése: átmenet, áthaladás. A ferences lelkiségben a halál nem egy végzetes tragédia, nem a megsemmisülés, hanem a végleges hazaérkezés pillanata.
Ferenc nem retregett a haláltól. A híres Naphimnusz utolsó versszakait már a halálos ágyán, súlyos betegségek közepette írta hozzá, ahol így fogalmazott:
„Dicsértessél, én Uram, mi Testvérünkért, a testi Halálért, aki elől élő ember el nem futhat...”
Ezzel a gesztussal a halált is megszelídítette, és egyszerűen „Testvérnek” nevezte.
Meztelenül a puszta földön: A végső radikalizmus
Amikor Ferenc érezte, hogy közeledik a vége, nyomatékosan kérte a testvéreket, hogy vigyék vissza őt a kedvenc helyére, az assisi völgyben álló kis Porziuncola-kápolnához.
Itt egy utolsó, döbbenetesen radikális gesztust tett:
Megkérte a testvéreket, hogy vetkőztessék meztelenre, és fektessék a puszta földre. Ezzel akarta kifejezni, hogy ahogyan meztelenül jött a világra, úgy akar visszatérni Istenhez is – teljesen mentesen minden földi birtoklástól, a végső alázatban és szegénységben.
Utolsó vacsora a halálos ágyon
Jézus utolsó vacsorájának mintájára Ferenc az utolsó óráiban magához hívatta a testvéreit. Kenyérhozatalt kért, megtörte azt, és szétosztotta közöttük, miközben mindegyikükre egyéni áldást adott. Arra kérte őket, hogy tartsák meg a szent Evangéliumot, szeressék a szegénységet, és maradjanak hűségesek az Anyaszentegyházhoz. Utolsó szavai így hangzottak:
„Én megtettem a magamét; ami a ti dolgotok, arra tanítson meg titeket Krisztus!”
Pacsirták éneke a sötétben
A krónikák szerint 1226. október 3-án, napnyugtakor, amikor Ferenc kilehelte a lelkét, egy egészen különleges csoda tanúi voltak a jelenlévők. Bár már leszállt az éj, és a pacsirták éjszaka soha nem repülnek, pacsirták seregnyi csapata gyűlt össze a Porziuncola háztetője felett, köröztek a levegőben és hangos éneklésbe kezdtek. A természet így búcsúzott attól az embertől, aki testvérként szeretett minden teremtényt.
Miket tett Szent Ferenc életében, és mit is tanít nekünk az ő élete?
Mielőtt megtért volna, Ferenc Assisi leggazdagabb és legnépszerűbb ifjúja volt. Édesapja vagyonából a legdrágább, legújabb francia divat szerinti ruhákban járt, lantot forgatott, és ő szervezte a legzajosabb éjszakai mulatságokat. A kortársai az „Assisi ifjúság királyának” nevezték – messze állt attól a szelíd szerzetesi képtől, ahogy ma gondolunk rá!
Nemcsak szórakozott, de hírnévre és lovagi címre is vágyott. 1201-ben részt vett az Assisi és Perugia közötti véres háborúban. A csatát elveszítették, Ferencet pedig elfogták: egy teljes évet töltött egy sötét, nyirkos perugiai börtönben kiváltásra várva. A fogság alatti súlyos betegség volt az első nagy repedés a világi karrierről szőtt álmain.
Az V. keresztes hadjárat idején, 1219-ben Egyiptomba utazott. Nem fegyverrel, hanem puszta kézzel és békés szándékkal átlépte a frontvonalat, és besétált Al-Kámil szultán táborába. A szultánt annyira lenyűgözte Ferenc bátorsága, alázata és mély hite, hogy nemcsak életben hagyta, de tisztelettel hallgatta őt, és védelmet biztosított neki a Szentföldön.
1224-ben, két évvel a halála előtt, a La Verna hegyén tartott 40 napos böjtje során megjelent neki egy szeráf angyal. Ekkor Ferenc testén – a tenyerein, a lábain és az oldalán – csodálatos módon megjelentek Krisztus öt sebének nyomai (a stigmák). Ő volt a keresztény történelem első dokumentált stigmatizáltja.
Az élete és a Tranzitus 800 éves jubileuma nem csupán nosztalgia. Arra hív mindannyiunkat, hogy tegyük fel a kérdést: Vajon mi miben mérjük az életünk sikerét?
Szent Ferenc példája rámutat: aki életében Krisztust követi, a szegényeket szolgálja és békében él Istennel, annak a halál nem félelmetes ellenség, hanem a nyitott kapu a teljes öröm felé.