A YouCat így ír a zarándoklatról:
„Aki zarándokútra megy, lábával ’imádkozik’ és minden érzékével megtapasztalja, hogy az élet egyetlen nagy út Isten felé.” (276. pont)
2024 júniusának elején nekivágtam életem leghosszabb gyalogos útjának Szent Jakab sírjához, Santiago de Compostellába (789 km). A lépések imádsággá váltak, az út pedig az Istennel való találkozásnak sok változatára adott lehetőséget. Papként, 29 évesen, állomáshelyváltás előtt tudtam elindulni. Nem a hitemet kerestem, mintha nem lenne meg. Nem nagy döntés előtt álltam. Egy kamaszkori vágyamat szerettem volna teljesíteni, mert amikor először hallottam, hogy létezik ez a zarándoklat, visszavonhatatlanul a szívembe égett a szándék, hogy szeretném végigjárni egyszer.
Az élet egyetlen nagy út Isten felé.
A zarándoklatok célja, mindig egy-egy hely, ahol a múltban az emberek különleges módokon tapasztalták Isten jelenlétét. Az apostolok sírjai jelentősek, mert az Evangélium Jézusával kötnek össze bennünket. A Mária-jelenések helyei vagy a szentek szülőházai, sírjai körül pedig Isten kegyelmének ajándékai szintén megjelennek eme személyek karizmája és példája által. Viszont, kezdettől fogva nem a megérkezésben vártam Istent, hanem azt szerettem volna, hogy végig a találkozásban legyek, végig nyitott legyek az ő kegyelmére.
Lourdes-ban kezdtem meg az első nap zarándoklatomat, ami már önmagában egy jeles célpont. Más ide érkezik. Én innen indultam. A földi zarándok sose ér végső célt, csak a végső célra emlékezik, arra, hogy Isten felé tart mindvégig. Saint-Jean Pied-de-Port a legtöbb „el caminos” számára a kezdő állomás, hisz az El Camino egy zarándokúthálózat (ami Budapestről is indul egyébként). Odáig vonattal mentem, aztán átvettem a zarándokútlevelemet és betértem egy rövid imára a templomba. Isten nem várt sokat. A szívem mélyén egyből megszólított:
„Menj, menj, menj!”
„Na, mégis ez micsoda?”
– gondoltam. Máskor, Isten pont arra hív, hogy maradjak még imában, most meg szerinte mennem kéne. Így hát, mentem.
A zarándokút során voltak meglepetések.
Az eső váratlan megjelenése olykor eláztatta ruhámat, szandálomat. A napsütésben néha úgy kellett vándorolni, mint Ábrahám vagy Mózes a pusztában. A törülközővel a fejemen, amellyel az UV ellen védekeztem, szerintem, totálisan eljátszhattam volna ezeket a bibliai személyeket. Amikor láttam időnként, hogy barátaim milyen jobbnál-jobb nyári programokon vesznek részt, én pedig vízhólyagokkal a lábamon fekszek közös hálóban több más horkológéppel, akkor azért voltak mélypontok. De nem ez volt a jellemző.
Hiszen a zarándoklat megtanítja, hogy amire figyelsz, az fogja felépíteni az életedet. Ha figyelsz a társaidra, akkor nagyszerű zarándoktársakat ismerhetsz meg útközben. Ha figyelsz a tájra és megállsz szemlélni, gazdag emlékeket gyűjthetsz (mint ahogy most be is indult a cikkírás közben az agyam spontán képgalériája). Ha arra figyelsz, hogy a napi kis lépéseket teljesítsd, akkor nem ijeszt meg a nagy összkép.
Ha figyelsz Istenre, még ha áldozatokra hív is, akkor is a nagyobb jót készíti elő. Ő a Gondviselés. Volt, hogy fokhagymáért imádkoztam, s másnap egy helyi kistermelő adományasztaláról lehetett elvenni fokhagymát. Egyszer valakitől egy konkrét félkilós kenyeret kaptam szendvicsként tele párizsival, sajttal, salátával, amit nem is bírtam egyszerre megenni. A szálláskeresésnél szüntelenül próbáltam összhangban maradni a Szentlélekkel, és sosem csalódtam abban, ahol éjszakáztam. Ha beteg volt a lábam, adott mellém Isten zarándoktársakat, akiknél volt kötszer és fertőtlenítő. Ha elhagytam a cipőmet, akkor mentem szandálban, s még könnyebb is volt úgy. Isten törődését éreztem az apró dolgokon keresztül minden nap. Így az emberekkel való találkozásokban és a napi imaidőben megláttam az ő arcát.
Általában minden nap hallgattam legalább fél óra dicsőítő zenét, majd a zsolozsmát végeztem lehetőleg egy-egy templomban, amikor pedig nem beszélgettem vagy szemléletem a tájat, akkor a rózsafüzért imádkoztam. Sok keresztény dolgozik azon, hogy az „El Camino” valódi lelki nyitás lehessen sokak számára Isten felé. Az egyik mindig felbukkanó alappillér a zarándokszentmise, amelyet minden szálláson hirdetnek, amelyre a helyi plébánosok minden szakaszon nagy szeretettel várják a világ minden tájáról érkező zarándokokat. Ezen felül sok hely van, amelyet nővérek vagy egyéb felekezetek tartanak fenn, ahol imádságra, beszélgetésre, éneklésre hívják a zarándokokat. Papként volt, hogy egy faluban spanyolul miséztem a helyi közösségnek. „El Senor esté con vosotros”. Hála Istennek, hogy a római katolikus szentmise az egész világon ugyanúgy épül fel, mert így mindenki tudta, hogy hol tartunk.
A beérkezés pillanata a zarándoklat csúcspontja mindenféle különösebb rákészülés, tervezés nélkül is.
A cél talán ugyanaz, mint az út során egyébként is, hogy ezeket a pillanatokat is Istennel való összhangban élje meg az ember. Az utolsó héten 4x25 km-t terveztem gyalogolni, mígnem a reggeli imádságom után Isten szelíd hangja újból változást eszközölt: „Menj, menj, menj!”. „Uram, mi tévő legyek?” – kérdeztem meglepődötten. „Pont beérek, amikorra akartam, még lesz 2 napom, minek siessek.” „Te csak menj, menj, menj!” Aznap a 25 helyett 40 kilométert mentem, másnap 36-t. Valamivel több nehézség, fáradtság és áldozat, de így egy nappal hamarabb érkeztem.
A beérkezésem napja nagyon különleges volt. Egy olyan zarándoktárssal értem be, akivel többször is beszélgettem. A legelső kávézóban futottunk össze „véletlenül”. Együtt merészkedtünk be Santiago középkori szűk utcáin keresve a központi részt. Aztán hirtelen befordulva az egyik sarkon, már a templom fala jött szembe, amelyet a főtérig követtünk. Hamar elkészültek az első fényképek és a látványtól a mosoly észrevétlenül növekedett az arcunkon. A zarándoklevél kiváltása után szállást kerestem, majd készültem a déli szentmisére, amelyre Isten is készült.
Szent Jakab hermáját minden zarándok megöleli. Az úton sok Szent Jakab képet lát az ember. Ő az az apostol, aki annyira vágyott elvinni az Evangéliumot a föld végső határára, hogy Isten megadta neki. A legenda szerint már holtában hozták ide testét a keresztények. Eljöttem én is a föld végső határát megközelítve, hogy azt a meghívást, amelyet az Isten a szívembe írt, teljesítsem. A zárószentmise közeledett, mindennek a zárása. Elindultam keresni a sekrestyét, ahol már 20-30 pap öltözött.
Ünnepi orgonaszóval, zsúfolásig megtelt templomban hallgattuk, ahogy egy apáca vezeti az éneket. A plébános nagy szeretettel köszöntötte a zarándokokat. Bennem az egész két pillanatban csapódott le. A szentmise „dicsőség” részénél a súlyos kilométerek könnycseppé alakultak át a megérkezés katarzisában. Amikor az Alleluja versben pedig elhangzott a papi jelmondatom, akkor tudtam, hogy Isten azt szerette volna még 3 nappal azelőtt azon a reggelen, sőt a legeslegeső nap reggelén is, amikor szólt, hogy „menjek”, hogy ezt a mondatot én ott a legeslegvégén halljam, hogy ezáltal megerősíthessen újra papi hivatásomban, és hogy újra visszainduljak abba a küldetésbe, amelyből 30 napra kiszakadtam. Hab a tortán, hogy a szentmisén belengették a gigantikus tömjénezőt, amely 64km/h órás sebességgel hasít át a szentélyben ünnepi alkalmak során. A ministránsok itt biztos KRESZ-t tanulnak. Ezen felül magyarul imádkozhattam a hívek könyörgésében. Egy valóban tökéletes megérkezés, amelyet az isteni Gondviselés rendezett el.
Harminc napig jártam az utat.
Minden léptemet imádsággá formáltam az Egyházért és különösen a világbékéért. A világ sokat tanulhat az „El Camino” szellemiségéből. Többek mondták, hogy azért járják végig már sokadszor, mert ez az a világszemlélet, amely a legközelebb áll hozzájuk, de mégis hiányzik a hajszolt hétköznapokból. El kell ismerni, sok mindent tanít az Út. Az egyszerűséget, hogy lehet élni kevés tárggyal. Nem a javak birtoklásától függ az ember élete. Az alázatot, hogy el tudd fogadni a jelent, amikor nehéz és amikor könnyű. Az imádság szeretetére nevel, mely mindig benső tartást ad és átlendít nehéz helyzeteken. A figyelem értéke világosodik meg, hogy érdemes a szépet minden nap észre venni. A kedvesség fontosságára is megnyitja az Út a szemed, hogy mindig olyan ember legyél, aki mellett jó zarándokolni. A bizalmat tanítja a Gondviselésben, hogy Isten megadja, amire szükséged van igazán, hogy eljuss hozzá, aki elküldte a Fiát, aki maga „az Út” (azaz az El Camino).