A mai vasárnap, halottak napján XIV. Leó pápa megtartotta a déli Angelus imádságot. Alább közöljük a Szentatya elmélkedését teljes terjedelmében.
Kedves testvéreim, szép vasárnapot!
Jézusnak, a Megfeszítettnek a halálból való feltámadása november kezdetének első napjaiban mindannyiunk sorsát megvilágítja. Ő maga mondta nekünk:
„Annak, aki küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6,39).
Így világossá válik, Isten miért aggódik igazán: hogy senki se vesszen el örökre, hogy mindenkinek legyen helye és ragyoghasson a maga egyediségében.
Ez az a misztérium, amit tegnap, Mindenszentek ünnepén ünnepeltünk: a különbözőségek közössége, ami, úgymond, kiterjeszti Isten életét mindazokra a gyermekekre, akik vágytak arra, hogy részesei legyenek annak. Ez a vágy bele van írva minden ember szívébe, aki elismerést, figyelmet és örömöt kíván. Ahogyan XVI. Benedek pápa írta, az „örök élet” kifejezés ennek a kiolthatatlan várakozásnak akar nevet adni: nem egy végtelen egymásutániságnak, annak, hogy elmerüljünk a végtelen szeretet óceánjában, amiben az idő, az előtte és utána immár nem létezik. Az élet és az öröm teljessége: ezt reméljük és várjuk a Krisztussal való létünk alapján (vö. Spe salvi enciklika, 12).
E módon a halottak napja még közelebb hozza hozzánk a misztériumot. Istennek azon aggodalmát, hogy senkit se veszítsen el, s ezt tulajdonképpen belülről ismerjük meg minden alkalommal, amikor úgy tűnik, hogy a halál okán örökre elveszítünk egy hangot, egy arcot, egy egész világot. Mert minden ember egy egész világ. A mai nap tehát egy olyan nap, ami kihívás elé állítja az emberi emlékezetet, ami oly értékes és oly törékeny. Jézus emlékezete – az ő élete, halála és feltámadása – nélkül minden élet hatalmas kincse ki van téve a feledésnek. Jézus élő emlékezetében azonban még az is, akire senki sem emlékszik, még az is, akit a történelem látszólag kitörölt magából, megjelenik a maga végtelen méltóságában. Jézus, a kő, amit az építők elvetettek, most szegletkővé lett (vö. ApCsel 4,11). Íme, a húsvéti örömhír.
Ezért a keresztények ősidők óta megemlékeznek a halottakról minden szentmisében, és mind a mai napig kérik, hogy említsék meg szeretteiket az eucharisztikus imában. Ebből az örömhírből fakad az a remény, hogy senki sem fog elveszni.
A temetőlátogatás, ahol a csend megszakítja a tennivalók rohanását, legyen tehát mindannyiunk számára meghívás arra, hogy emlékezzünk és várakozzunk.
„Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet” – mondjuk a Hiszekegyben.
Emlékezzünk tehát a jövőre. Nem vagyunk bezárva a múltba, a nosztalgia könnyeibe. De nem vagyunk eltemetve a jelenbe se, akárcsak egy sírba.
Jézus ismerős hangja érjen el hozzánk, és érjen el mindenkit, mert ez az egyetlen hang, ami a jövőből érkezik. Nevünkön szólít, helyet készít nekünk, megszabadít attól a tehetetlenség-érzéstől, amivel kockáztatjuk, hogy lemondunk az életről.
Mária, a nagyszombat asszonya, tanítson minket, hogy továbbra is reménykedjünk!
