Az egyházi rend három fokozatból áll: diakónusokból, papokból és püspökökből.
Ha valaki pap szeretne lenni, muszáj, hogy előtte diakónussá szenteljék, püspökké is csak úgy válhat valaki, ha előtte diakónussá, majd pappá szentelik – ezeket a lépcsőfokokat nem ugorhatják át.
Ebben a cikkben elsősorban a diakónusszentelés menetéről olvashatsz, de ha bővebben érdekel az egyházi hierarchia felépítése, akkor arról bővebben ebben (Mesterségem címere: fekete öves plébános) a cikkben olvashatsz.
Az egyházi rend szentsége az egyetlen, melyet az Egyház nem köteles bárkinek kiszolgáltatni, aki megfelelő módon kéri: az egyházi közösség az, amely erre a szolgálatra kiválasztja azokat a testvéreket, akiket arra alkalmasnak talál.
Kiből lehet diakónus?
A Római Katolikus Egyházban csak nőtlen férfiak lehetnek papok, így akik erre a szolgálatra készülnek, még a diakónus szentelést megelőzően nyilatkoznak a szabad akaratukról, ígéretet tesznek a cölibátusra, valamint elmondják a hitvallást és a hűségesküt. A papságra készülők átmeneti ideig, vagyis minimum fél évig szolgálnak diakónusként.
A házas férfiak is lehetnek diakónusok, őket állandó diakónusoknak hívjuk. Ők csak akkor kérhetik a pappászentelésüket, ha meghal a feleségük.
Mindenszentek litániája
A szentelési szertartás során a diakónusjelöltek ígéretet tesznek a püspöknek az engedelmességre és a tiszteletre.
Ezt követően az egyházi rend mindhárom fokozatánál, vagyis a diakónus-, a pap- és a püspökszenteléskor, valamint a szerzetesek örökfogadalmakor is elhangzik a Mindenszentek litániája, amely alatt az adott személyek arccal a földre borulva kifejezik a teljes önátadásukat az egyház szolgálatára, valamint kimutatják Isten előtti mély alázatukat is.
A Mindenszentek litániájába beilleszthetők a helyi egyházmegye, a székesegyház és a szentelendők védőszentjei, a szerzeteseknél pedig az adott rend alapítói és a szerzetesi élet nagyjai is, hogy példájukkal segítsék a jelölteket. A litánia végén egy fontos háromszoros könyörgést hallhatunk, „hogy (Isten) e kiválasztottakat megáldjad, megszenteld és felszenteld”.
Amikor mindenre csend borul
Bensőséges és lényegi mozzanat a diakónusszenteléskor, amikor a püspök csendesen a diakónusjelölt fejére teszi a kezét. Ekkor a hívek tudatosan mellőzik a hangos imádságot és a kórus sem énekel, hiszen az egyházmegye főpásztora ezzel a gesztussal fogadja be a szentelendőt az egyházi rend szerpapjai közé, és kéri számára Isten Szentlelkének ajándékát, amit a kézrátételt követő szentelő imádságban szavakba is önt.
Ekkor a diakónusok célzottan részesednek a püspök által kapott szolgálatban, akinek segítőivé válnak. A II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb dokumentuma, a Lumen gentium 29. fejezete így fogalmaz a diakónusokról:
„a szentségi kegyelemben megerősödve szolgálnak Isten népének a liturgia, az ige és a szeretet diakóniájában a püspökkel és papi testületével közösségben.”
A litániát és a kézrátételt követően az új diakónusok magukra öltik a szerpapok liturgikus öltözetét, a stólát és a dalmatikát. A diakónusok a stólát a bal vállukon vetik át, és onnan vezetik átlósan a mellkason és a háton a test jobb oldaláig.
A szolgáló Krisztus
Ahogy a püspök és a pap Krisztus papságát gyakorolja, úgy a diakónus a szolgáló Krisztust jeleníti meg, akik a Szentlélek ajándékával megerősítve segítik a püspököt és a papokat az igehirdetés, az oltár szolgálata és a szeretetszolgálat területén.
Vagyis a diakónusok eskethetnek, áldoztathatnak, keresztelhetnek, igeliturgiát végezhetnek, felolvashatják az evangéliumot és prédikálhatnak is. Csak a papszentelést követően mutathatják be az áldozati liturgiát, illetve a különböző szentségeket is kiszolgáltathatják a híveknek. Ilyen például a bűnbocsánat (gyónás), vagy a betegek kenetének szentsége.
A szentelés végén a diakónusok az evangélium egy példányának átadásával kapják meg küldetésüket az Egyház szolgálatára. A püspök és a jelen lévő diakónusok békecsókkal köszöntik az újonnan felszentelt szerpapokat, akik a szentmise további részében már diakónusként szolgálnak az oltárnál.
A mondat, ami végigkísér
A katolikus egyházi hagyományban az egyházi rend tagjai, valamint a szerzetesek is egy-egy olyan jelmondatot választanak a szentelésükkor vagy az örökfogadalmukkor, amely mély spirituális és teológiai jelentőséggel bír.
Bár a püspökök esetében ez látványosabb, hiszen náluk a címer részét képezi, de a papok és diakónusok is gyakran választanak jelmondatot a szentelésükkor. A jelmondat egyfajta „életprogramot” vagy ideált fejez ki néhány szóban, amely gyakran a Szentírásból vagy egy szenttől származik és összefoglalja azt a szellemiséget, amellyel az illető a szolgálatát végezni kívánja.
A választott jelmondat gyakran arra a meghatározó pillanatra vagy kegyelmi tapasztalatra utal, amelyben Isten megszólította őt, így segítve a klerikust, hogy hűséges maradjon az első híváshoz.
.