Jézus barátai. XIV. Leó homíliája a Fiatalok Jubileumának záró miséjén

Kedves fiatalok!

A tegnap esti virrasztás után, amit együtt éltünk át, ma újra összegyűltünk, hogy megünnepeljük az Eucharisztiát, az teljes önátadásának szentségét, melyet az Úr értünk vitt végbe. Elképzelhetjük, hogy – ezen élmény során – követjük az emmauszi tanítványok húsvét esti útját (vö. Lk 24,13-35): először félelemmel és csalódással eltávolodnak Jeruzsálemtől; és tovább haladtak, meggyőződve, hogy Jézus halála után nincs már semmi, amire számíthatnak, semmi, amiben reménykedhetnek. Viszont éppen Vele találkoztak, befogadták őt mint útitársukat, hallgatták, ahogy magyarázta az Írásokat, és végül, felismerték a kenyértörésben. Akkor megnyílt a szemük, és a húsvét örömhíre helyet talált a szívükben.

 A mai liturgia nem közvetlenül erről az eseményről szól, mégis segít, hogy elgondolkodjunk azon, amit elmesél: vagyis a feltámadott Jézussal való találkozáson, ami megváltoztatja életünket, megvilágítja érzelmeinket, vágyainkat, gondolatainkat.

 Az első olvasmány, amit a Prédikátor könyvéből vettünk, arra hív minket – hogy a két tanítványhoz hasonlóan, akikről szót ejtettünk – nézzünk szembe saját korlátaink és a múlandó dolgok végességének tapasztalatával (vö. Péld 1,2; 2,21-23); a válaszos zsoltár pedig – amely visszhangozza mindezt – a „növekvő fű” képét tárja elénk: „reggel kihajt, kizöldül, estére lekaszálják és elszárad.” (Zsolt 90,5-6). Két erős, talán kissé sokkoló utalás, melyektől nem kell megijednünk, mintha tabu témák lennének, amiket kerülni kell. A törékenység, amiről beszélnek, valójában része annak a csodának, ami mi vagyunk. Gondoljunk a fű szimbólumára: hát nem gyönyörű egy virágos rét? Persze, kifinomult, ami vékony, sérülékeny fűszálakból áll, amik kiszáradnak, meghajlanak, letörnek, ugyanakkor azonnal mások nőnek utánuk, és az előzők – amikor a földön elhalnak – táplálékul és humuszként szolgálnak a későbbiek számára.

Így él a mező, folyamatosan megújulva, és még a fagyos téli hónapokban is, amikor minden némának tűnik, energiája vibrál a föld alatt, és készül arra, hogy tavasszal ezer színben kirobbanjon.

 Mi is, kedves barátaim, ilyenek vagyunk: erre vagyunk teremtve. Nem egy olyan életre, ahol minden adott és mozdulatlan, hanem egy olyan létezésre, ami folyamatosan megújul az adakozás és a szeretet által. Így folyamatosan valami „többre” törekszünk, amit egyetlen teremtett valóság sem adhat meg nekünk; olyan nagy és égő szomjúságot érzünk, amit e világon semmiféle ital nem tud csillapítani. Látva ezt, ne csaljuk meg szívünket, és ne próbáljuk hatástalan pótlékokkal lefolytatni [szomjúságunkat]! Inkább hallgassunk rá! Tegyük azt egy trónná, amire – akárcsak a gyermekek – felállhatunk és lábujjhegyre állva, kinézhetünk azon ablakon, ahol találkozhatunk Istennel. Ott állunk majd előtte, aki vár ránk, sőt, kedvesen kopogtat lelkünk üvegén (vö. Jel 3,20). S húszévesen is szép, ha megnyitjuk előtte a szívünket és engedjük, hogy belépjen, hogy aztán vele együtt elinduljunk a végtelen örökkévalóság felé.

Szent Ágoston, amikor intenzív Istenkereséséről beszélt, megkérdezte magától:

„Mi tehát a mi reményünk tárgya […]? A föld? Nem. Valami, ami a földből származik, mint az arany, az ezüst, a fa, a termés, a víz […]? Ezek a dolgok tetszetősek, szépek, jók” (Sermo 313/F, 3). Majd így fejezte be: „Keresd azt, aki megalkotta ezeket, ő a reményed” (uo.). Azután, visszagondolva az általa megtett útra, így imádkozott: „Te [Uram] bennem voltál, én pedig kívül voltam. Ott kerestelek […]. Hívtál, és kiáltásod megtörte süketségemet; felragyogtál, és ragyogásod eloszlatta vakságomat; kiárasztottad illatodat, és én belélegeztem, és vágyakoztam utánad, megízleltem (vö. Zsolt 33,9; 1Pt 2,3), és éheztem és szomjaztam (vö. Mt 5,6; 1Kor 4,11); megérintettél, és lángra gyúltam a békéd iránti vágytól” (Confessiones, 10, 27).

 Ezek nagyon szép szavak, melyek emlékeztetnek minket arra, amit Ferenc pápa Lisszabonban mondott a Nemzetközi Világtalálkozón, más fiataloknak, mint ti:

„Mindenki szembesülnie kell olyan nagy kérdésekkel, amelyekre nincs […] egyszerű vagy azonnali válasz, hanem melyek arra hívnak, hogy útra keljünk, hogy túllépjünk önmagunkon, hogy tovább haladjunk […], hogy felszálljunk, mert anélkül nem lehet repülni. Ne ijedjünk meg tehát, ha belül szomjasnak, nyugtalannak, hiányosnak találjuk magunkat, vagy mint akik értelmet és jövőt keresnek […]. Nem vagyunk betegek, hanem élünk!” (Beszéd - találkozás az egyetemistákkal, 2023. augusztus 3.)

Van egy égető kérdés a szívünkben, egy igazság iránti igény, amit nem tudunk figyelmen kívül hagyni, és ami arra indít bennünket, hogy feltegyük magunknak a kérdést:

mi az igazi boldogság?
Mi az élet valódi értelme?
Mi szabadíthat meg minket az értelmetlenség, az unalom és a középszerűség csapdájából?

 Az elmúlt napokban sok szép élményben volt részetek. Találkoztatok más fiatalokkal a világ különböző részeiről és különböző kultúrákból. Kölcsönösen gazdagítottátok egymást tudásotokkal, megosztottátok egymással várakozásaitokat, és a művészet, a zene, a technológia és a sport révén párbeszédet kezdtetek a várossal. A Circus Maximusban a bűnbocsánat szentségéhez járultatok, és elfogadtátok Isten bocsánatát, kérve az ő segítségét, hogy jó életet élhessetek.

 Mindebben fontos választ ragadhattok meg: létünk teljessége nem attól függ, amit felhalmozunk, sem – ahogy az evangéliumban hallottuk – attól, amink van (vö. Lk 12,13-21). Életünk teljessége inkább azzal függ össze, amit örömmel tudunk befogadni és megosztani (vö. Mt 10,8-10; Jn 6,1-13). Nem elég vásárolni, gyűjteni, fogyasztani. Fel kell emelnünk a tekintetünket, fel kell néznünk azokra a dolgokra, „amik fent vannak” (Kol 3,2), hogy rájöjjünk: a világ valóságai között mindennek csak annyiban van értelme, amennyiben segít, hogy a szeretetben egyek legyünk Istennel és testvéreinkkel, növelve bennünk a „könyörület, a jóság, az alázatosság, a szelídség, a nagylelkűség érzületét” (Kol 3,12), s a megbocsátást (vö. uo., 13. v.), a békét (vö. Jn 14,27), mint akik Krisztushoz tartoznak (vö. Fil 2,5). És e horizont keretében fogjuk egyre inkább megérteni, mit jelent az, hogy „a remény […] nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (vö. Róm 5,5).

 Kedves fiatalok, a mi reményünk Jézus. Amint azt Szent II. János Pál pápa mondta,

Ő az „aki felkelti bennetek a vágyat, hogy valami nagyot tegyetek az életetekkel […], hogy jobbá tegyétek önmagatokat és a társadalmat, emberibbé és testvéribbé téve azt” (az Ifjúság XV. Világnapja, Virrasztás, 2000. augusztus 19.). Maradjunk egységben vele, maradjunk meg az ő barátságában, mindig, az imádsággal, a szentségimádással, a szentáldozással, a gyakori gyónással és a nagylelkű szeretettel ápolva azt, amint boldog Piergiorgio Frassati és Carlo Acutis is tanította nekünk, akiket hamarosan a szentek közé sorolunk. Vágyjatok nagy dolgokra: a szentségre, bárhol is vagytok. Ne elégedjetek meg kevesebbel. Akkor látni fogjátok, hogy életetekben és körülöttetek is napról napra növekedni fogy az evangélium fénye.

 Rábízlak titeket Máriára, a remény Anyjára. Az ő segítségével, amikor a következő napokban visszatértek hazáitokba, a világ minden részébe, folytassátok örömmel utatokat a Megváltó nyomdokain, és lelkesedésetekkel és hitetek tanúságtételével „fertőzzetek meg” mindenkit, akikkel találkoztok! Jó utat!