Attól, hogy Isten ismeri a jövőt, nem határozza meg minden elemét, hiszen szabad akaratot adott nekünk.
Kaptunk talentumokat ugyan, amelyek elég konkrétak is lehetnek, de az, hogy hogyan gazdálkodunk ezekkel, az ránk van bízva. Akárcsak a példabeszédben, mindenki a rátermettségéhez mérten kapja a képességeit:
„Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt” (Mt 25,15).
Mi is útra kelünk, de nem azért, hogy elássuk a talentumokat, hanem hogy megsokszorozzuk azokat.
Bátorság: ha valami igazán jól megy és szereted is csinálni, akkor mindent bele!
Ha teszünk azért, hogy megtaláljuk helyünket az életben, úgy gondolom, Isten készségesen a segítségünkre lesz (nem mintha Ő tartozna nekünk szívességgel, de szeretetből segíteni fog). Azonban itt akadály lehet az a – csúnya szóval mondva – keresztény „betegség”, hogy túlságosan Isten akaratát akarjuk keresni, ezért néha félünk döntéseket meghozni.
Én eddigi életem során azt vettem észre, hogy több „járható út” van, és rajtam áll, merre indulok.
Olyan ez, mint egy túrázás: a térképen sok ösvény van, mindegyik a célállomáshoz vezet, és én döntöm el, melyiken indulok el. Isten pedig, mint az egész túra készítője, az erdő minden szegletét ismeri, és bármelyik irányt választom, Ő elkísér engem.
Fontos tehát, hogy legyen egy útvonaltervünk, de ha átadjuk a vezetést a Tervezőnek, akkor nem biztos, hogy az előre kigondolt módon és irányban fogunk haladni, sőt… valószínűleg nem. Meglátjuk majd, hogy arra is van út, amerre nem is gondoltuk, és olyan helyeket ismerhetünk meg, amelyeket magunktól sosem fedeztünk volna fel.
Ehhez azonban két dolog elengedhetetlen: a hit és a bizalom.
Ha például balra látunk egy tisztást tele vidám emberekkel, Isten pedig azt súgja, hogy menjünk jobbra a sűrű erdőbe, ez nem tűnik valami racionális döntésnek. Először fontos meggyőződnünk róla, hogy tényleg Ő szól hozzánk, és ha igen, akkor bátran hallgathatunk rá.
Aki tervezte a világmindenséget, Őt nem kell félteni: lehet, hogy egy olyan hegycsúcsra fog felvezetni minket, ahonnan panorámás kilátás nyílik – ezt a tisztásról sosem láttuk volna, és sokszorosa a mi elképzeléseinknek. Gyakran csak utólag tapasztaljuk meg a kitérőink miértjét, de az biztos, hogy Isten feleslegesen nem fog minket kacskaringósan vezetni.
Ha pedig nagyon elkalandoznánk és letérnénk az ösvényről, ahol már térerő sincs, hálát adhatunk azért, hogy az ima nincs szolgáltatóhoz kötve. Legyünk bárhol, bármilyen körülmények között, a legapróbb fohászunk is meghallgatásra talál.
Ami lényeges, hogy legyünk őszinték magunkkal és Vele is:
„Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek” (Jer 1,5).
Amennyire felfoghatatlan ez, annyira megnyugtató: Ha kérjük, akkor Ő a segítségünkre jön, mert fontosak vagyunk neki. Fontosabbak, mint gondolnánk!