Nemrégiben egy olasz egyházmegyés pappal, Ignazio atyával való találkozásom során beszélgetésünk a „Melyik a kedvenc könyved?” kérdésre terelődött.
Ignazio atya kedvenc könyveként A zarándok elbeszélései (The Way of a Pilgrim) c. művet jelölte meg, ami az orosz lelki irodalom egyik – keleten és nyugaton egyaránt népszerű - kiemelkedő alkotása, annak ellenére, hogy szerzőjét nem ismerjük.
Beszélgetésünk végén Ignazio atya megígérte, hogy rendel nekem kedvenc könyvéből egy példányt, majd a kezembe nyomott egy chotkit. Nem, nem írtam el. Nem, nem csokit adott nekem, hanem egy chotki-t (ejtsd: csotki), amit görögül komboskhini-nek is hívnak.
A chotki kísértetiesen hasonlít a Rózsafüzérhez, de semmiképpen sem összetévesztendő vele. Igaz, a chotki is egy imafüzér, de míg a Rózsafüzér az Üdvözlégyek, addig a chotki a Jézus-ima recitálását segíti. A Jézus-ima az egyik legegyszerűbb, mindössze egy mondatból álló imádság: „Uram, Jézus Krisztus, Élő Isten Fia, könyörülj rajtam bűnösön!” vagy röviden „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!” A keleti keresztények (orthodoxok, görögkatolikusok) körében igencsak elterjedt imádság az egyházatyák szerint
a Jézus-ima az evangélium rövidített formája.
A könyv, a chotki, és a Jézus-ima együttese gyökeresen felforgatta az (ima)életemet, és átalakította az imádságról alkotott képemet. Ahhoz azonban, hogy megértsük miért is hozott ekkora változást az életembe ez a három lelki „eszköz”, talán érdemes azzal kezdeni, hogy miről is szól a könyv.
A szüntelen imádság
A könyv egy névtelen zarándok történeteit meséli el, aki vándorlása során megtanulja a szüntelen imádság gyakorlását, amire tiszta szívéből vágyik. Útja során különféle emberekkel találkozik, beleértve nemeseket, lelki vezetőket, és egyszerű embereket, akik segítik őt az imádság útján.
A történet középpontjában a Jézus-ima áll, amelyet a zarándok megállás nélkül ismétel, míg végül az ima a lélegzetével és szívével egybe nem forr, s állandóvá, még pontosabban: önműködővé nem válik benne, olyannyira, hogy még álmában is elkíséri. A Filokália nevű aszketikus írások gyűjteménye útmutatóként szolgál számára, és segíti abban, hogy elérje az Istennel való bensőséges kapcsolatot.
Az orosz ortodox keresztény hagyomány mély lelki tapasztalatait közvetíti ez a könyv, és bemutatja a belső, szüntelen imádságban rejlő erőt. A zarándok alakja szimbolikus: útja nemcsak egy közönséges földi zarándoklat, habár nagy igyekezettel próbál Jeruzsálembe eljutni; hanem egy spirituális út, amelynek végső célja a „mennyei Jeruzsálem”.
Hogyan lehet elérni a szüntelen imádság „állapotát”?
Már az első fejezetet elolvasva is rengeteget megtudhatunk arról, miért is olyan fontos a Jézus-ima szüntelen recitálása. Az Első elbeszélés a névtelen zarándok útjának kezdetét mutatja be. A történet szerint egy templomi istentiszteletet hallgatva mélyen megérintik Szent Pál apostol szavai: „Szüntelen imádkozzatok!” (1Thessz 5,17). Azt azonban nem érti,
„hogyan lehet szüntelen imádkozni, amikor az embernek még mást is kellene tennie, hogy életét fenntartsa”.
Úgy dönt, útnak ered, hogy választ találjon kérdésére.
Keresztül-kasul járja a vidéket, prédikációkat hallgat, és különféle lelki vezetőkhöz fordul tanácsért, de senki sem tud kielégítő választ adni neki. Végül találkozik egy sztarec- cel (bölcs lelki vezetővel), aki egy régi ortodox aszketikus művet, a Filokáliát ajánlja neki, ami útmutatóként szolgál majd neki, és segíti abban, hogy elérje az Istennel való bensőséges kapcsolatot. A sztarec elmagyarázza neki, hogy a Jézus-ima folyamatos ismétlésével el lehet érni a szüntelen imádság állapotát.
„A szüntelen belső Jézus-ima: Jézus Krisztus isteni nevének szakadatlan, szüntelen segítségül hívása ajkunkkal, lelkünkkel, szívünkkel, miközben elképzeljük, hogy Ő mindig jelen van, s kérjük, hogy irgalmazzon nekünk, minden tettünk közben, mindenütt, mindenkor, még ha alszunk is. […] Ha valakinek szokásává lett ez a fohász, nagy vigasztalást fog tapasztalni, és igényévé válik, hogy mondja ezt az imát, annyira, hogy már élni sem fog tudni az imádság nélkül, s egészen feloldódik benne.”
A zarándok megfogadja a sztarec tanácsát, és kitartóan ismétli az imát. Eleinte nehézségei támadnak – unalom, fáradtság és elkalandozó gondolatok –, de idővel az imádság természetessé válik számára, és már nem tud nélküle élni. A fejezet végére megtapasztalja az ima átalakító erejét: nemcsak belső békét talál, hanem a világot is másképp látja – minden és mindenki Isten jelenlétéről tanúskodik számára.
A könyvben a névtelen zarándokkal egészen gyakorlati tippeken, tanácsokon keresztül mi magunk is megérthetjük és elsajátíthatjuk a szüntelen imádság „mesterségét”.
Tippek a szüntelen imádkozáshoz
Néhány bekezdést idéznék is a könyv* első fejezetéből, melyek igazán nagy hatást gyakoroltak rám, és bízom benne, téged is segíthetnek, motiválhatnak a szüntelen, önműködő imádság; a Jézus-ima recitálásának elkezdésében és gyakorlásában:
„Uram, taníts minket imádkozni!” (Lk 11,1)
„A szüntelen imádkozás az emberi lélek folytonos törekvése Istenhez. Hogy előrejussunk ebben az édes gyakorlatban, gyakran kell kérnünk az Urat, tanítson meg szüntelenül imádkozni. Imádkozzál többet és bensőségesebben, s majd maga az imádság tárja föl előtted, hogyan válhat szünet nélkülivé–- megjön majd a maga idejében.”
„Alszom, de a szívem virraszt” (Én 5,2)
„Elkezdtem olvasni a Bibliát. S ott még több helyen találtam rá Isten parancsára, hogy állandóan imádkozni kell, mindig, minden helyen, akármivel vagyunk is elfoglalva, virrasztás, sőt még alvás közben is.”
„Boldogok a lélekben szegények” (Mt 5,3)
„Nem e világ bölcsessége, nem is felületes tudásszomj az, amivel a mennyei fényességet, a szüntelen való imádkozást el lehet érni, hanem ellenkezőleg: a lelki szegénység és a tevékeny tapasztalás tárja fel az egyszerű szívnek.”
„Mindenekelőtt arra intelek, végeztess imádságot” (1 Tim 2,1)
„Sokan egészen tévesen gondolkoznak az imádságról, amikor azt hiszik, hogy az előkészítő eszközök és jócselekedetek eredményezik az imádságot, nem pedig az imádság szüli a jócselekedeteket és az összes erényt. Ebben az esetben az imádság gyümölcseit vagy következményeit helytelenül összekeverik a hozzá vezető eszközökkel és utakkal, s így lekicsinylik az imádság erejét. Ez pedig teljesen ellenkezik a Szentírással, hiszen Pál apostol ilyen szavakkal tanít az imádságról.”
„Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba” (Mt 6, 6)
„Ülj le csendesen, egyedül, hajtsd le a fejed, csukd be a szemed, lélegezz nagyon könnyedén, képzeletedben tekints szívedbe, lelkedet, vagyis gondolkodásodat vezesd a fejből a szívedbe. Lélegzés közben könnyedén mozgatva ajkad, vagycsak lélekben mondd: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!” Végy fáradságot magadnak, hogy minden idegen gondolatot messze űzzél, légy csendben, türelmesen, s gyakran végezd ezt a gyakorlatot.”
„Szomjazik lelkem az élő Isten után” (Zsolt 42,3)
„Úgy hozzászoktam az imádsághoz, hogy ha csak rövid időre is abbahagytam, azonnal azt éreztem, hogy hiányzik valami, mintha elvesztettem volna valamit – ismét elkezdtem az imádságot, s abban a pillanatban felvidultam. Ha találkoztam valakivel, nem találtam örömöt a vele való beszélgetésben. Csak azt kívántam, hogy mindig egyedül legyek és imádkozzam: úgy hozzászoktam egy hét alatt.”
„Mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és kinyilatkoztattad a kisdedeknek” (Lk 10,21)
„Látod, micsoda nagyszerű tulajdonságokkal ajándékozta meg az ember érzéki természetét az emberszerető Isten, micsoda tapasztalások támadhatnak a kegyelem közbejötte nélkül is a meg nem tisztult érzéki természetben és a bűnös lélekben, amint ezt magad is átélted. Milyen nagyszerű, milyen boldogító és édes, ha az Úr megadja a kegyelmet, hogy felfedezzük az öntevékeny belső imádság adományát, s hogy megtisztítsuk a lelket a szenvedélyektől. Elképzelhetetlen ez az állapot, és ha feltárul az imádságnak e titka, előre megízlelhetjük a mennyei édességet már itt a földön. Azok méltók erre, akik szerető szívük egyszerűségében keresik az Urat.”
„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” (Fil 4,13)
„Ha csípős hideg járja át tagjaimat, még feszültebben mondom az imádságot, és csakhamar teljesen átmelegszem. Ha már-már elfog az éhség, gyakrabban hívom segítségül Jézus Krisztus nevét, és elfelejtem, hogy ennem kellene. Ha megbetegszem, vagy hasogat a hátam vagy a lábam, az imádságra figyelek, s máris nem érzem a fájdalmat. Ha megbánt valaki, csak arra gondolok, milyen édes a Jézus-ima: azonnal eltűnik a megbántás és a harag s mindent elfelejtek.”
*Forrás: Vigilia