Először is nem árt tudni, hogy minden egyházközség más és más.
Noha a szentmise a maga felépítésében, olvasmányaiban és nyelvezetében mindig egyforma (az egész világon), az egyháznak számtalan olyan vetülete létezik, amely plébániánként különbözik. Egyes templomok például hemzsegnek a bibliát tanulmányozó és különböző családos foglalkozásoktól. Néhány egyházközségben viszont hiányoznak. Más templomokban a szentmisék kifejezetten tiszteletteljesek, ahol nem túlzó mértékben hajtanak térdet és fejet. Más templomokban viszont nem. Számunkra pedig fontos megemlíteni azt is, hogy értelemszerűen minden egyes pap más és más.
Másutt már írtam a helyi egyházközséggel való küzdelmeimről. Korábban már írtam arról is, hogy milyen csalódott voltam a RCIA (Rite of Christian Initiation for Adults) tanfolyam kapcsán a fegyelem és a könyvek tanulmányozásának hiánya miatt. Más RCIA-programok tapasztalataihoz képest az enyém lassúnak és vontatottnak tűnt, és nem volt különösebben eseménydús.
E nehézség során azonban ráébredtem, hogy meglepő módon ez az egész nem csak rólam szól.
Mások is vannak a csoportban, én pedig okkal vagyok ott, de nem én vagyok az univerzum középpontja – és ez nagyon megalázó lehet.
Hasonlóképpen alázatra intett valami nemrégiben, és erről szól ez a rövid írás: mit tanultam egy fáradt paptól.
Amikor abbahagytam a misére járást
Helyi plébániámon jobbára abbahagytam misére járni. Gondolkodtam és beszéltem arról, hogy átmegyek egy másik plébániára és egy másik RCIA programra, de ez a gondolatkör elakadt, amikor az Úr kegyelmével alázatra késztetett, és ezáltal ráébredtem, hogy az RCIA nem csak rólam szól. Viszont nem mentem többé oda misére. Mint később kiderült, nem egészen tanultam meg a leckét az alázatosságról.
A helyi plébániámon a szentmisékről szerzett tapasztalataim vegyesek voltak. Egy „vegyes csomag”, de alapjában véve kiábrándító volt. Ezt az élményt leginkább az határozta meg, hogy én a padban ülve csak azt láttam, hogy a pap erőtlenül és kedvetlenül végzi a mise mozdulatait. Úgy éreztem, hogy kissé unott volt. Ha én tartanám a kezemben Krisztus testét, gondoltam magamban, sokkal magasabbra emelném azt, és sokkal mélyebben meghajolnék előtte. Ha nekem kellene prédikálnom, sokkal szenvedélyesebben beszélnék, és sokkal odaadóbban dolgoznék.
A szentmiséről szerzett tapasztalataimat tehát a figyelmesség és az odaadás hiánya színezte. Csak annyit láttam, hogy egy mogorva pap elvégzi a dolgát, majd pedig szó szerint kirohan a templomból.
És ez csalódást okozott nekem.
Egy túlterhelt pap?
Szóval, amint azt el tudjátok képzelni, megállt bennem a levegő, és én, aki kiábrándult voltam, csalódottságot éreztem magamban, amikor múlt héten a RCIA óránk után véletlenül egy beszélgetés fültanúja lettem.
„El tudjátok hinni, hány misét tartott az atya múlt szombaton? – mondta az osztály egyik segítője. – Két esküvő, két temetés és a szombati virrasztás… Plusz a vasárnapi misék, aztán a keresztelések.”
Jaj.
Ez egy kicsit fejbe vágott.
Csalódtam egy papban, aki látszólag érdektelennek tűnt az Istentől kapott csodálatos szolgálata iránt. Valójában egy megfáradt, túlhajszolt papot ítéltem el, aki a lehető legjobbat nyújtotta – és aki miután egy nap alatt egy hétnyi misét celebrált, azért rohant ki az ajtón, hogy az utolsó kenetet feladja egy hívőnek.
Ó, jaj…
A katolicizmus felé vezető utam alatt Isten ezen a hihetetlen módon vezetett, hogy a kihívásokon és csalódásokon keresztül alázatra bírjon engem, amelyekkel szembesültem. Itt voltam, csalódottan egy pap hozzáállása miatt, amikor tulajdonképpen semmit sem tudtam a helyzetről. Egy másik plébániát kerestem, hogy egy olyan papot találjak, aki tisztelettudóbb, s aki komolyabban veszi a feladatát… de mégsem vettem észre, hogy plébánosom éppen azért tartja ezeket a miséket, mert szívén viseli a feladatát.
Imádkoznom kellett volna.
Panaszkodtam, amikor imádkoznom kellett volna – és joggal lettem megalázva, ismét.
Egy fáradt pap megtanított arra, hogy ne ítélkezzek olyan gyorsan szívemben. Imádkoznom kellene, nem pedig panaszkodni. Meg kellett volna tanulnom a RCIA tapasztalatain keresztül, hogy nem csak körülöttem és szükségleteim körül forog a világ. De nem vagyok ilyen gyors tanuló.
Azt gondoltam, hogy plébánosom prédikációja azért volt mindig olyan rövid, mert nem fordított rá elég időt és energiát; pedig prédikációja azért volt olyan rövid, mert nem volt rá elég ideje, hogy több erőfeszítést fordíthasson rá.
Egy megfáradt pap arra tanított engem, hogy legyek alázatos, újra és újra, és imádkozzak az alázatért. És hogy imádkozzak a megfáradt papokért.