Lenkei Zsombor szívbemarkoló írásában Platón barlanghasonlata nem elvont filozófiai elmélet, hanem az emberi lélek legmélyebb valósága. Egy olyan világot tár elénk, ahol a reprezentáció nem az igazság képe, hanem a hazugságok és belső színházak fátyla.
Lenkei Zsombor egyszerre beszél hangulatok csapongásáról, az észrevétlen szépségek gyászáról, a mély látás ajándékáról és annak törékenységéről, valamint a lélektől lélekig való kapcsolódás vágyáról. Kicsit olyan, mint egy belső monológ, amit az ember csak ritkán tud (vagy mer) szavakba önteni.
Az abszurd az ellentmondás. Az abszurd mindig szenvedés. A lelki szenvedés abszurd. Az igazi kérdés: Minden oximoron? Vagy csak paradoxon? Az utazó még nem tudja, csak szenved tőle. Még zuhan. Ha földet ér talán jobban látja majd. A szakadék aljáról nézve világosabb a képlet.
Teremtés, átformálódás, erkölcs, El Camino, út. Elsőre összefüggéstelennek tűnő fogalmak, melyek mögött egy olyan gondolatmenet bújik meg, mely az emberi létünk legmélyebb kérdéseihez kalauzol bennünket.
A filozófus a legradikálisabb értelemben véve Istenkereső.
