„Én jó ember vagyok, minek gyónjak?”

Ahhoz, hogy be tudjunk számolni a bűneinkről, elsősorban egy lelki tükröt kell állítanunk magunk elé, amelyben megpróbálunk semleges szemszögből erkölcsi ítéletet mondani önmagunkról. Sajnos ez rendkívül nehéz, hiszen emberek vagyunk, így szinte képtelenség érzelmektől mentesen megvizsgálni magunkat.

Itt eshetünk bele különféle hibákba: olyanokba, amikor eltúlozzuk saját bűnösségünket, és egy hatalmas önmarcangolás közepén találjuk magunkat; vagy épp addig-addig mentegetőzünk, míg végül már nem is mi vagyunk a bűnösök, így el sem megyünk gyónni. A két véglet között pedig bármi megtörténhet.

Ezen lelki dilemmák mellett pedig még számtalan kételybe tudunk mi, emberek beleesni, különösen azok, akik még újak a hitélet gyakorlásában. Így kijelenthetjük, hogy nem egyszerű csak úgy nekiszaladni egy gyónásnak, holott abban a pár négyzetméterben Isten örök és végtelen irgalmának képviseletével találkozhatunk.

Ezért a megnyugtatás és a biztatás nevében összegyűjtöttem öt tévhitet a gyónásról, amelyeknek a tisztázása barátságosabbá teheti ezt a világot.

1. „Nincs szükség papra, elég közvetlenül Istennek meggyónni a bűnöket”

Bár elsőre logikusnak tűnik az a kérdés, hogy: ha az a Mindenható, akihez a legkisebb molekuláktól a legnagyobb planétákig – az emberi természetet és lelkivilágot is beleértve – minden a nevéhez fűződik, miért csak úgy tud megbocsátani, ha az egy emberen keresztül történik? Van azonban egy kis hiba ebben a képletben. A gyónás ugyanis a belső bűnbánatot nem felülírja, hanem kiegészíti.

Egyrészt fizikai valóságot ölt a bűnbánatunk, hiszen a szentség során nemcsak szavainkkal, hanem cselekedetünkkel is számot adunk érzéseinkről és hitvallásunkról.

Már önmagában ez felüdíti a lelket, de egy lelkiatya támogató szavai nem csupán a feloldozás érzetét közvetítik, hanem egy-két lelki tanáccsal is hozzájárulnak a gyógyulásunkhoz, aminek segítségével a jövőben el is kerülhetjük a meggyónt hibáinkat.

Továbbá maga a tény, hogy egy embernek számolunk be kényelmetlen helyzeteinkről, segít abban is, hogy önmagunk és mások előtt is felvállalhassuk valódi, esendő személyünket, ami végső soron saját magunk elfogadásához is vezet.

2. „Én jó ember vagyok, minek gyónjak"

Amikor mi, keresztények úgy érezzük, hogy már egy jó ideje megfelelünk saját magunk erkölcsi elvárásainak, érdemes egy pillanatra magunkba tekinteni.

Miért ne lehetnénk büszkék magunkra, ha sikerült felhagynunk rossz szokásainkkal, és még környezetünknek is értékes építőkövei lehetünk?

Legyünk is, és adjuk meg magunknak a kellő önszeretetet, viszont továbbra is érdemes rendszeresen meglátogatni azt a gyóntatófülkét. Bár tudjuk, hogy nincs tökéletes ember, az Egyház célja ezzel a javaslattal nem az, hogy erőteljesen nyomatékosítsa a mi bűnös mivoltunkat, hanem hogy segítsen megtartani az alázatosságunkat a legjobb pillanatainkban is, valamint megelőzze, hogy az önszeretet önimádattá formálódjon.

A gonosz kimondottan szereti ezt a játékát, így nekünk folyamatosan résen kell lennünk. Ezt jelen esetben azzal tudjuk megvalósítani, ha időközönként az aktuális bűntudatunktól függetlenül is megvizsgáljuk önmagunkat, aminek kiváló módja a gyónás.

3. „A pap elítél, vagy megbotránkozik a bűneimen”

A pap valóban egy hús-vér ember, akinek szintúgy lehetnek érzelmei és gondolatai, viszont ő is pontosan tudja, hogy ezeknek az emberi reakcióknak nincs helyük a gyóntatófülkében.

Különösképpen akkor tud ez a félelem élni bennünk, amikor a már említett téves önértékelésünk miatt mardos minket a bűntudat, és egy ilyen állapotban könnyen elfelejtjük azt, hogy sokan szenvedünk ugyanazokban a bűnökben.

Ezt pedig egy pap nagyon jól tudja, hiszen csak ő tudja igazán, hányszor fordulnak hozzá ugyanazokkal a küzdelmekkel. A mi feladatunk saját akaratunkból felvállalni esendőségünket, és elfogadni azt a tényt, hogy a pap Isten akaratát közvetíti, ami pedig az irgalmas feloldozás.

4. „A penitencia (elégtétel) egyfajta isteni büntetés”

Valószínűleg mindannyian ismerjük azt a bizonyos jelenetet, amikor a gyermekek önfeledten fociznak egy kertben, és egy erősebb rúgás következtében betörik a szomszéd ablakát.

Természetesen ezt az ügyet rendezni kell, és nem árt, ha a gyerekek egy bocsánatkéréssel kezdik. Jelen esetben a szomszéd maga Isten, így nem lesz gond a haragtartással; sőt, a legnagyobb örömmel várja a gyerekcsapat kopogását, és szívügye, hogy mihamarabb elhessegesse a kisemberek bánatát, és jókedvre derítse őket. Viszont az ablak nem javítja meg önmagát, így sajnos a károkat rendezni kell.

Ez a penitencia, avagy az elégtétel. A Jóisten miért ne tekintene ragyogó szemekkel arra a gyermekére, aki már azon gondolkodik, hogyan is kérjen bocsánatot?

Épp ilyen szeretettel vár ránk is, amikor már a gyóntatófülke kilincsét fogjuk, mint a fent említett gyerekcsapatra. A kapcsolat a Teremtő és az ember között ezzel már rendeződött, viszont bűneinkkel egy kis sebet hagytunk a világban, másokban vagy akár magunkban, és ennek a helyrehozása már a mi feladatunk.

A penitencia során a pap arra tesz javaslatot, hogy ezeket a sebeket vagy károkat miként orvosolhatjuk mi magunk. Ez lehet egy szimpla ima, egy gondolatmenet elindítása, de akár egy konkrét cselekedet is.

Büntetésről szó sincs: az elégtétel elvégzésével teszünk pontot az adott bűnünk végére, és ez segít abban, hogy a következő alkalommal ne essünk bele ugyanabba a hibába.

5. „Minden egyes apró bűnt hibátlanul fel kell sorolni, különben érvénytelen”

Amikor elkezdjük bűneink megvallását, nem úgy kell rá tekintenünk, mint egy jogi tárgyalásra, ahol bármilyen hiányosság vagy formai helytelenség érvénytelenné teszi az egészet. Inkább érdemes úgy gondolni rá, mint egy orvosi rendelőre, ahol meg kell mutatnunk a sebeinket, hogy segíteni tudjanak rajtuk.

Bár egyházunkban találkozhatunk vaskalapos, szigorú elvekkel azzal kapcsolatban, hogy milyen részletességgel kell megvallanunk bűneinket, itt érdemes Ferenc pápa gondolatmenetére tekinteni.

Egyrészről a Szentatya pontosságra biztat minden hívőt, másrészről viszont arra is kér, hogy ne féljünk, ha a szégyenérzet vagy a félelem szab határt szavainknak, hiszen pontosan így működik egy bűnbánó szív. Azzal, hogy elkezdjük lelkiismeretünket szavakba önteni, már a mi mennyei Atyánk akaratát teljesítjük. Viszont ha érezzük a részletesség szükségességét, de érzéseink mégis gátat szabnak a szavainknak (amit a Jóisten nagyon jól lát), érdemes segítséget kérni a gyóntatótól, hiszen ő éppen ezért van ott.