Valójában mit jelent ez nekünk, keresztényeknek? Mikor számítunk jó kereszténynek? Valóban tökéletesnek kell lennünk?
Én is sokáig küzdöttem ezzel a kérdéssel, mire megértettem: a „jó keresztény” nem azt jelenti, hogy soha nem hibázik, hanem azt, hogy újra és újra visszatér Krisztushoz.
Volt idő, amikor nem volt kedvem imádkozni. Nem olvastam a Bibliát. Az emberekkel sem mindig úgy bántam, ahogyan Isten szeretné. Előfordult, hogy hanyagoltam a hitemet. És ilyenkor gyakran megkapjuk, hogy “egy igazi keresztény ilyet nem csinál.” Mintha létezne egy láthatatlan mérce, amihez mérnünk kell magunkat. Egy elvárásrendszer, amelynek újra és újra nem tudunk megfelelni.
Isten nem a teljesítményünket jutalmazza
A közösségi médiában, a templomban, a keresztény beszélgetésekben sokszor a szép oldal látszik: a szolgálat, az öröm, az erős hit. Ritkábban beszélünk a csendes küzdelmekről, a kételyről, a fáradtságról vagy arról, amikor egyszerűen csak nem érezzük magunkat elég jónak. Pedig a kereszténység nem teljesítményverseny. Ha a „jó keresztény” definíciója a tökéletesség lenne, egyikünk sem állna meg.
Sokáig azt hittem, akkor vagyok jó keresztény, ha mindent jól csinálok mindig.
De rá kellett jönnöm, hogy a hitem nem attól valódi, hogy hibátlan. És Isten szeretete nem a teljesítményem jutalma. Nem szeret kevésbé akkor sem, amikor elbukom.
Jézus nem a „jól teljesítőket” hívta meg
Az evangéliumban láthatjuk, hogy Jézus a bűnösöket, a megtörteket, a keresőket jött meggyógyítani, felkarolni.
Ő maga mondja:
“Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” (Lk 5,32)
Vagy amikor Szent Pál apostol írja: „amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős”, pontosan erről beszél.
A „jó keresztény” nem tökéletes keresztény
A jó keresztény az, aki elesik és feláll. Aki kételkedik, de kérdez. Aki hibázik, de bocsánatot kér. Aki néha elfárad, de nem adja fel a kapcsolatát Istennel.
Ki vagyok én tehát, ha nem vagyok „jó keresztény”?
• Egy szeretett gyermek.
• Egy úton lévő ember.
• Egy tanítvány, aki még tanul.
• Egy bűnös, akit Isten kegyelme tart meg.
És talán éppen ebben rejlik a kereszténység szépsége: nem a tökéletességben, hanem a kegyelemben, amit Istentől kapunk.