Sokszor halljuk azt a mondatot, hogy „azt csinálok, amit akarok, a magam ura vagyok”. Ez sokak számára a szabadságot, függetlenséget jelenti. Azt az érzést, hogy senki nem mondja meg, mit tegyünk, és mi irányítjuk az életünket. De van egy kérdés, amit ritkán teszünk fel magunknak: Vajon tényleg szabad az, aki mindig azt teszi, amit akar? Ez jelentené az igazi szabadságot?
Ha őszinték vagyunk, van bennünk valami, ami nem mindig ért egyet a döntéseinkkel. Egy belső hang, ami néha megszólal, és azt mondja: „ez nem volt helyes”. Ez a lelkiismeretünk. Ez nem egy zavaró tényező, amit el kell nyomni, hanem egy iránytű, amiről a Biblia is beszél:
„…a törvény cselekedete be van írva a szívükbe, amiről lelkiismeretük tanúskodik.” (Róma 2:15)
Vagyis Isten nem hagyott minket vezetés nélkül, és a lelkiismeretünk egy adomány tőle minden embernek, amit, ha elnyomunk, minden alkalommal a bűnnek és a rossz döntéseinknek adunk teret. Adott egy belső jelzést, ami segít különbséget tenni a jó és rossz között.
A világ viszont sokszor mást mond. Azt, hogy kövesd a vágyaidat, hallgass az érzéseidre, csak magadban bízz és ne hagyd, hogy bármi korlátozzon. Elsőre ez jól hangzik, de nem minden vágy vezet jó helyre és nem is mindig megbízható vezetők. Gondolj bele, hányszor tettél már olyat, amit abban a pillanatban akartál, mégis utána ürességet, bűntudatot vagy csalódást éreztél?
Amikor valaki úgy gondolkodik, hogy „én vagyok a saját életem ura, nincs szükségem Istenre”, az elsőre erősnek és függetlennek tűnik, de ennek komoly veszélyei vannak.
Az egyik legnagyobb, hogy elveszítjük a valódi irányt. Ha nincs felettünk egy magasabb mérce, akkor minden relatívvá válik. Ami ma belefér, holnap már túl sok lesz, és egy idő után egyre nehezebb lesz megmondani, mi a helyes.
A Bibliában ez így jelenik meg:
„Van út, amely helyesnek látszik az ember előtt, de végül a halálba vezet.” (Példabeszédek 14:12)
Egy másik veszély az önbecsapás. Ha mindig a saját érzéseinkre és vágyainkra hallgatunk, könnyen igazoljuk a rossz döntéseinket is. Elhisszük, hogy „ez belefér”, „mindenki ezt csinálja”, vagy „nekem ez jár”. Közben pedig egyre távolabb kerülünk attól, akik valójában lenni szeretnénk, és észre sem vesszük, hogy mennyire elvesztettük a kontrollt a saját életünk felett.
Pedig a kontrollt csak Isten kezébe kellene adnunk, hiszen Ő jobban ismer minket, mint mi saját magunkat. Jobban tudja mire van szükségünk, és mi válik hasznossá az életünkben. A lelkiismeretünk egy ajándék. Ajándék Istentől, hogy utat mutasson és ajándék, hogy azon keresztül szólhasson hozzánk.
És talán a legnagyobb veszély, ha elnyomjuk, mert eltávolodunk Istentől.
Nem feltétlenül egyik napról a másikra, hanem apró döntéseken keresztül.
Egy-egy alkalom, amikor nem hallgatunk a lelkiismeretünkre. És idővel ez a hang halkabb lesz. A lelkiismeretet igenis képesek lehetünk kiölni magunkból a folyamatos elnyomás során. Nem azért van, hogy rosszul érezzük magunkat, hanem hogy visszavezessen a helyes útra. Sokan szigorú szabályokként tekintenek Isten törvényeinek megtartására mindaddig, amíg meg nem értik, hogy miért adta azokat. Nem korlátozni akar, hanem megvédeni minket. Az Ő útmutatása nem elvesz a szabadságunkból, hanem segít jól élni vele. A valódi szabadság nem ott kezdődik, hogy bármit megtehetek, hanem ott, hogy nem vagyok a saját rossz döntéseim foglya.
Akkor vagyok igazán szabad, ha minden irányítást átadok Istennek.
A lelkiismeret egy jelzés:
– Még nem vagyunk elveszve
– Még van irány
– Még van lehetőség jól dönteni
Lehet, hogy nem mindig könnyű hallgatni rá. Sőt, néha kifejezetten kényelmetlen lehet számunkra. De hosszú távon ez vezet a békéhez. Végső soron nem az a kérdés, hogy megtehetek-e valamit, hanem az, hogy érdemes-e.
Pál apostol ezt mondja:
„Mindent szabad nekem, de nem minden használ.” (1Korinthus 6:12)
És ebben a kérdésben a lelkiismeret és Isten nem ellenünk vannak, hanem értünk.