Érezted már úgy, hogy olyan távol kerültél Istentől, ahonnan már nem találsz vissza egyedül?
Ahogy telnek a napok, egyik teendőt pipálod ki a másik után, mégis minden üresnek tűnik. Elmész misére, közösségbe is, de valahogy már nincs rád hatással.
Nem találod a helyed abban a kapcsolatban, ami a legfontosabb az életedben: az Istennel való kapcsolatban. Mintha egy láthatatlan fal lenne közted és közte. Talán te építetted ezt a falat, de lebontani már nem tudod.
Ha te is így érzed, szeretném megosztani veled az én történetemet.
A Bibliában halljuk az elveszett bárányról és a Jó Pásztorról szóló példázatot, amelyben a pásztor otthagyja a kilencvenkilencet, hogy megkeresse azt az egyet.
„Melyik ember az közületek, akinek száz juha van, és ha egyet elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e az elveszett után, míg meg nem találja?” (Lk 15;4)
Ne mondja meg senki, mit csináljak
De mi van akkor, ha a bárány nemcsak elveszett, hanem önszántából ment el? Mi van, ha kíváncsi lett más nézőpontokra is, mint a keresztény? Ha szeretne ő is beilleszkedni a világba, és ahhoz hasonlóvá válni?
Olyan sorozatokat nézni, amelyek talán nem visznek közelebb Istenhez, mégis mindenki ezekről beszél körülötte. Olyan emberekkel időt tölteni, akik nem viszik jó irányba, mégsem tud rájuk nemet mondani, mert hajtja a kíváncsiság.
Esetleg belemenni egy kapcsolatba, amiről mélyen belül tudja, hogy nem Istennek tetsző, mégis ki akarja próbálni. Egyedül megküzdeni, egyedül rájönni. Csak végre ne más mondja meg, mit tegyél. Ne a szüleid, ne az Egyház, ne a lelki vezetőd.
Én is így éreztem: szépen lassan olyan emberekkel vettem körül magam, akik nem keresztények voltak, és megkérdőjelezték a hitemet.
Számit az, hogy kikkel veszed körül magad
Akkoriban nem volt elég erős a hitem ahhoz, hogy kiálljak mellette, inkább én is hinni kezdtem nekik.
Elhittem, hogy a mise csak egy plusz teher. Hogy Isten megfeledkezett rólam. Hogy ha ennyi rossz történik, akkor talán nincs is ott.
Bár vallásos családban nőttem fel, és hallottam, hogy Isten még a hajam szálait is számon tartja, nem tudtam elhinni, hogy valaki képes engem ennyire szeretni.
Ahogy teltek a hetek és hónapok, egyre üresebben éltem a mindennapjaimat. Isten szólt hozzám a körülöttem lévő embereken keresztül, de én nem hallottam meg.
Utólag visszatekintve talán az mentett meg ettől a lélekölő állapottól, hogy maradt egy út, amin keresztül még elérhetett.
Makacs voltam, és nehezen fogadtam el mások tanácsát, de mélyen belül mégis vissza akartam találni hozzá.
Vissza az alapokhoz
A lelkem emlékezett arra a békére, amit az imában éreztem. Arra a szeretetre, amit feltétel nélkül kaptam tőle. De ekkorra már azt sem tudtam, hogyan kezdjek el újra imádkozni.
Egyik éjszaka, amikor nem tudtam aludni, és egy értelmetlen sorozattal próbáltam elterelni a figyelmem, hirtelen eszembe jutott: nézhetném a The Chosen-t is.
Amikor elindítottam a sorozatot, éppen Jézus vízen járásának története következett. A rész bemutatta Péter apostol vívódását és folyamatos távolodását Jézustól. Aztán a tanítványok hajóra szálltak, és Jézus később a vízen járva közeledett feléjük.
Amikor a tanítványok meglátták a csónakból Jézust halálra rémültek, csak Péternek volt mersze kilépni a vízre. Jézus megtette az első lépést azzal, hogy eljött hozzájuk, de Péternek a félelmét félretéve a vízre kellett lépnie Jézus mellé.
Ezt a döntést pedig önszántából kellett meghoznia. Amikor Péter elindul Jézus felé megijedt és süllyedni kezdett, azonban Jézus odalépett hozzá és kiemelte a sötétségből.
Az eseményeket figyelve könnyek szöktek a szemembe.
Lehetséges az, hogy Isten engem is ennyire szeressen? Lehetséges, hogy valaki ennyire türelmes legyen? Talán még most sem késő?
Aznap este hangosan kértem Istent, hogy bocsásson meg. Mély szégyent éreztem az utóbbi időben hozott döntéseim miatt. Méltatlannak éreztem magam. De az Úr lehajolt hozzám, és felemelt.
Úgy éreztem, a zokogásom közben átölel. Nem éreztem magam méltónak rá, mégis megbocsátott.
Én döntöttem úgy, hogy elfordulok Tőle, mégis értem jött. Én elkönyveltem el a sorsom ő mégis új esélyt adott. Én már nem kerestem, de Ő mégis megtalált engem.
A gyengeség nem tabu
Úgy gondolom, sokszor a keresztény közösségekben kevesebb szó esik a küzdelemről és az elbizonytalanodásról. Azokról a megingásokról, amelyek Isten kegyelméből végül mégis erősítik a hitünket.
Ha magadra ismertél ebben a történetben, szeretnélek bátorítani: ami most benned zajlik, nem végleges állapot. Az Úr nem feledkezett meg rólad, és az, amit tettél, nem taszítja el őt.
Nem tudsz olyan messzire kerülni, hogy Jézus Krisztus, az igaz Pásztor, ne találjon meg.
„Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt…? Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban. Ismét könyörül rajtunk… minden bűnünket a tenger mélyére veted.” Mikás könyve 7:18-19
Ha most távol érzed magad Istentől, csak mondd ki egyszerűen:
„Istenem, itt vagyok, szükségem van Rád.”
Ne várd meg, hogy újra érezd a hitet, hiszen sokszor a döntés megelőzi az érzéseket.
Tedd meg az első lépést, mert Ő már elindult feléd.