Szent Máté evangéliumából (4,1–4):
„Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy az ördög megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő, és így szólt:
»Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.«
Azt felelte: »Meg van írva: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.«”
Mindig is szerettem Tolkien A Gyűrűk Ura című művét. A kis hobbitnak, Frodónak el kell utaznia egészen a Végzet hegyére, hogy elpusztítsa a Hatalom Gyűrűjét, és legyőzze a Sötét Szauront és az orkokat. Ezáltal ugyanis megmentheti hazáját, a Megyét és egész Középföldét. Ezen az úton a tündék ajándékot adnak neki: egy lembászt, vagyis útravaló kenyeret. Ez a kenyér „[...] táplálóbb, mint az emberek által készített bármilyen étel, és kétségtelenül sokkal ízletesebb”.
De nekünk is van ilyen tápláló kenyerünk. És ez nem egy irodalmi fikció. Jézus Krisztus az utolsó vacsorán nyújtotta nekünk: ez az Eucharisztia. Ma erről a titokzatos ajándékról szeretnék elmélkedni Jézus kísértésének jelenetéből kiindulva.
Először is, Jézus miután megkeresztelkedett a Jordánban, a pusztába megy, ami a lelki harc jellegzetes helyszíne. A sivatag az éhség és a szomjúság színtere, ahol meg kell tanulni beosztani az ételt és a vizet. Jézus maga is böjtöl és szenved az éhségtől. A böjtölés azonban nem az önsanyargatás egyik formája. A zsidó rabbinizmus szerint inkább az Istennel való közösség lehetősége, mert elősegíti a befogadást és a Tóra tanulmányozását.
Többféle éhség van, amit mindennap elszenvedünk ebben a sivatagban: az identitás, az értékek és a mély értelem iránti éhség. Mindez egyfajta vágy az igazság, a szeretet és a gyengédség iránt, amit csak Isten adhat meg nekünk.
A posztmodern sivatagban való hétköznapi vándorlásunk során Isten naponta felajánlja nekünk az Eucharisztiát a szentmisében, amely a mi „tündekenyerünk”. Jézus odaadja egész önmagát – Testét a kenyérben, Vérét a borban –, jóllakat és szomjúságunkat is oltja: mert olyan szemléletbe helyez minket, amely legyőzi a pillanatnyi nehézségeket. Segít, hogy más szemmel lássuk még a legbonyolultabb családi, személyes, munkahelyi vagy egészségügyi helyzetünket is. Ez azért lehetséges, mert közösséget alakít ki Vele, aki mindezeket a tapasztalatokat váratlan kincsekkel tölti meg. Az Eucharisztia befogadása tehát azt jelenti, hogy megengedjük Jézusnak, hogy belépjen elhagyatott életünkbe, és megtöltse azt az Ő termékenységével, hogy Isten oda is belépjen, ahol nem számítunk rá.
Sőt, az Oltáriszentség vétele egyben az a gyógyszer is, ami segít megvédeni bennünket a démonok támadásaitól. Ezek kétségbe vonják önazonosságunkat mint Isten gyermekei: ahogyan az ördög Jézussal is tette, aki az Atya Istennel egylényegű és Isten Fia: az ördög kétségbe vonja istengyermekségünket, fiúi mivoltunkat, amely a mi esetünkben a keresztség által jön létre.
Talán nekünk is azt mondják: „ha Isten gyermeke vagy, akkor bizonyítsd be!”, akárhányszor vétkezünk, hibát vagy tévedést követünk el. Az ördög mindig készen áll arra, hogy lekicsinyeljen minket, hogy letagadja előttünk Isten szeretetének ingyenes ajándékát, ami feltétlen és állandóan érvényes, még a legsúlyosabb hiányosságaink ellenére is.
Az Eucharisztia viszont pontosan arra emlékeztet bennünket, hogy miként kaptuk a keresztséget; a keresztség által Isten fogadott gyermekeivé lettünk: s az Úr mindennap, minden pillanatban örökbe fogad, szeretetét a kenyér és a bor ehető formájában ajándékozza nekünk.
Ez a lelki élet tápláléka, ami folyamatosan emlékeztet bennünket arra, hogy honnét jövünk, és hogy a Vele való Örök közösségre vagyunk teremtve.