Sokan láthattunk már kétéves gyermeket bújócskázni: a szoba közepén állva a szeme elé teszi a kezét, és azt hiszi, láthatatlan. A szerető szülő ezt látva nem bünteti meg a gyermeket naivitásáért. Odalép hozzá, finoman elhúzza a kis kezét a szeme elől, és mosolyogva átöleli.
Ádám és Éva pontosan így bujkáltak: amikor elbuktak, elrejtőztek a kert fái között, mert hirtelen meglátták saját mezítelenségüket, és megijedtek Teremtőjük lépteinek hangjától. Isten nem azért kérdezte meg, hogy „Hol vagy?”, mert nem tudta volna, hanem hogy lehetőséget adjon a rejtőzködés befejezésére.
Nem tetten érni akarta az embert, hanem újra kapcsolatba lépni vele.
Mi is hajlamosak vagyunk bújócskázni, ha vétkezünk. Azt gondoljuk, rossz emberek vagyunk, magunkra húzzuk a takarót, hogy ne lássuk Őt, gondolván, hogy így Ő sem lát minket. Ez a módszer azonban nem minket fed el, hanem saját magunkat zárjuk el a fénytől.
A rejtőzködéssel nem Isten haragját, hanem a saját gyógyulásunkat késleltetjük.
A takaró alatt megfulladunk, Isten azonban levegőt szeretne adni. Ezért küldte el hozzánk Jézust, aki lehúzta rólunk ezt a leplet. Nem azért, hogy megszégyenítsen „mezítelenségünkben”, hanem azért, hogy azt mondja:
Látlak, és így is szeretlek, ahogy vagy. A számlát már kifizettem, nincs miért bujkálnod.
Ezt tudva felesleges úgy reagálnunk, mint a kétéves gyermek, hisz Isten itt van előttünk folyamatosan. Ha eltakarjuk kezünkkel a szemünket, mi nem látjuk meg az Ő szeretetét, és összetévesztjük a magunk okozta sötétséget Vele, aki mindig tárt karokkal vár minket.
Íme három gondolat, ami rávilágít Isten szeretetére felénk – bűnös emberek felé –, tökéletlenségünk ellenére is.
1.„Mi azért szeretünk, mert Ő előbb szeretett minket.” 1János 4,19
Ez nem egy adok-kapok rendszer. Az Ő szeretete nem csak akkor „jár”, ha jó keresztények vagyunk. Nem is tetteinkért, nem azért akik voltunk, és nem azért, akik leszünk. Azért, akik vagyunk: az Ő gyermekei. Ez a szeretet nem jutalom, hanem állapot: visszavonhatatlan és örök.
A keresztény élet nem arról szól, hogy mindig a maximumon próbálunk teljesíteni, hogy életünk végén „kiérdemeljük a bejutást” Isten országába. Az, hogy mi a mennybe jussunk, tehetünk bármit itt a földön, egyszerűen kevés lesz. Az örök élet Istentől kapott ajándék, ami nem halálunk pillanatában kezdődik el, hanem már zajlik itt, a földön. A mennyország nem jutalom a keresztény élet végén, hanem eddigi létünk kibontakozása és beteljesedése. Mondhatnánk úgy is, hogy az üdvösség „csak” pont az i-re.
2.„Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régi elmúlt, íme: új jött létre.” 2Kor 5,17
Figyeld meg: nem azt mondja, hogy a régi éneden alakítgatunk, csiszolunk kicsit, kijavítjuk amit eddig tettél…
A régi elmúlt.
Azért veszélyes eddigi életünk és tetteink körül forogni, mert közben észre sem vesszük, hogy ellopják az örömünket. Ez egy kicsit kapcsolódik a FOMO-hoz is, amiről nemrég olvashattatok: a gonosz megpróbálja elvenni a boldogságunkat azzal, hogy hibáinkra és múltunkra emlékeztet, ezáltal nem tudjuk megélni Isten ajándékait a jelenben. Az aggódás egy dologra jó, de arra kifejezetten: elveszi tőlünk az örömöt, és nem tudjuk élvezni az életet. A sátán egyik neve a Bibliában a „testvérek vádlója”. Míg Isten felemel, ő folyamatosan a múltukra mutogat; sőt néha megpróbál isteni álarcot ölteni, hogy elhitesse velünk: ezek a gondolatok Teremtőnktől jönnek.
Ha azonban ezek zavart, szorongást, aggódást hoznak, akkor egy biztos: az ördög éppen ravaszul próbál félrevezetni.
Ami Istentől van, az nyugalmat és békességet hoz életünk minden területére. Tudod, a szeretet nem rója fel a rosszat…
3.„Nincsen tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak.” Róm 8,1
Tudjuk hát, hogy Isten nem aggat ránk semmiféle rágalmat, és az Ő szeretete nem lesz kevesebb, ha vétkezünk. Gondolj csak az elveszett juh példázatára:
A pásztor nem haragudott jószágára azért mert elkószált, és bajba került. Nem büntetni ment utána, hanem azért, hogy megmentse.
Az elveszett állat valószínűleg egy árokban vesztegelt, beragadva egy tüskés bokorba, rettegve a sötétben. A pásztor indul el keresésére, nem a juhtól várja el, hogy visszataláljon a többiekhez.
Isten ugyanígy viszonyul hozzánk, amikor elcsavargunk a világban, vétkezünk, és már úgy gondoljuk, nem vár vissza minket…
Nemhogy vár: utánunk indul.
Majd amikor hagyjuk, hogy ránk találjon, a múltunkkal való szembesítés helyett ezt üzeni nekünk: