Május első vasárnap ünnepltük Szent Carlo Acutis 35. földi születésnapját. Ezen alkalomból helyezték el ereklyéit a budapesti Jézus Szíve Jezsuita Templomban. A Szentmisét Michael Wallace Banach apostoli nuncius celebrálta. A Szentmise végén levették az ereklyetartót takaró leplet és illatáldozatot mutattak be előtte. Cikkünkben a nuncius atya prédikációját olvashatjátok szemlézve.
"Apostoli nunciusként, a Szentatya magyarországi személyes képviselőjeként köszöntelek benneteket. XIV. Leó pápa nevében biztosítva titeket közelségéről és imáiról. XIV. Leó készséggel küldi mindannyiótoknak atyai áldását. Nagyon köszönöm azt a megtiszteltetést és örömet, hogy ma este veletek lehetek. Hálás vagyok András Attila tartományfőnök atyának akkor is, hogyha most nincs itt, Harrai Levente atyának és Nagy Bálint atyáknak a meghívásért, már régóta vártuk ezt a látogatást.
„Ne nyugtalankodjék szívetek, higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek.” Elgondolkodom hányszor olvastam és mondtam már ezeket a szavakat. Biztos vagyok benne, hogy ti számtalanszor hallottátok és olvastátok őket.
Ismerős és kedves szavak ezek a nehéz időkben, ma is éppen ilyen szavakra van szükségünk. Szeretem azt a bátorítást, a reményt és az ígéretet, amely mögöttük áll.
Ugyanakkor nehéznek is találnom ezeket a szavakat, nehéz kimondani őket, amikor a saját szívem is nyugtalan, amikor nyugtalanítja a szívemet a világ fájdalma és szenvedése. De mi a helyzet a saját szívem fájdalmával?
– kezdi homíliáját a Michael Wallace Banach nuncius
Aggaszd bennünket a növekvő társadalmi, politikai és gazdasági instabilitás,
de vajon aggódunk-e a lelki instabilitásunk miatt is? Félünk- e attól, hogy elveszítjük az Úr iránti lelkesedésünket és motivációnkat? Aggódunk a kulturális megosztottság miatt, de mi a helyzet a saját lelki és vallási életünk megosztottságában?
Nyugtalan a szívünk, mert nem látjuk a kiutat mindebből, mert nem ismerjük az Utat. Nem hiszem, hogy ma este én vagyok az egyetlen nyugtalan szívű ember, gyanítom, hogy mindannyian ilyen szinten élünk, ez történik, amikor nem ismerjük az utat. – folytatja elmélkedését
Mi nyugtalanítja ma a te szívedet, milyen érzés ez? Mindannyian másképp éljük meg, de vajon ismerős- e?
Elszigeteltség, bénultság, túlterheltség, szorongás, tehetetlenség, kibillenés. Kontrollvesztés elszakítottság, félelem zaklatott gondolatok, bizonytalanság, kétségbeesés, gyász, könnyek, frusztráció, harag.
Magadra ismersz néhányat hallva ezek közül?
Kimondva vagy kimondatlanul minden nyugtalan szív ugyanazt kérdezi.
Vajon megtart-e a középpont vagy minden összeomlik körülöttünk? Ez az én kérdésem, és talán a tiéd is.
Ma Jézus így válaszol: Ne nyugtalankodják szívetek. Jézus arra hív, hogy ne veszítsük el a középpontunkat mindazok közepette, ami történik.
Amikor a szív nyugtalan és nem ismerjük az utat, elveszítjük a középpontot. Magunkon kívül kezdünk élni és életünket a külső dolgok határozzák meg.
Jézus visszahív bennünket a középpontunkhoz. Arra hív, hogy belülről, kifelé éljünk és ne kívülről befelé.
Jézus tudja mit jelent a nyugtalanság. Voltak pillanatok, amikor Ő is elvesztette a középpontját, Ő is érezte a világ súlyát. Mélyen megrendült, amikor látta a Mária sírását Lázár halálakor, maga is sírt. „Most megrendült a lelkem” - mondta, amikor saját halálával szembesült.
"Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Nem ez minden nyugtalan szív kiáltása?
Hallgassuk meg, mit mond ez utána. "Atyám házában sok hely van." Mi lenne, ha a mai evangélium számunkra a valódi középpontunk kereséséről és felfedezéséről szólna? Mi van, ha néha el kellene veszíteni a középpontunkat, hogy egy újat, egy igazibbat találjunk? Nem ez a Húsvéti történet, amelyet minden évben megünnepünk? Jézus élt, meghalt és feltámadt.
Ez az élet munkája: rend, rendetlenség, újrarendeződés. Középpont, elvesztett középpont, újra központosítás. Minden feltámadás, minden újra rendeződés, új életre hív bennünket és nem engedi, hogy a jelen pillanat önmagunkba zárjon. Ez a Húsvét ígérete, ma és mindennap, ez az ígéret minden nyugtalan szív számára.
Az újra központosítás nem feltétlenül szünteti meg félelmeinket, vagy oldja meg gondjainkat, viszont stabil alapot ad, szívünket a hitbe, a reménybe és a szeretetbe kapcsolja. Azt jelenti, hogy úgy szeretjük felebarátainkat, mint önmagunkat. Fontosabbnak tartjuk mások szükségeit, igényeit, mint magunkét.
Megbocsátunk, nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer magunknak és másoknak.
Emlékeztet bennünket arra, hogy nem mi vagyunk a középpont, hanem a középpont van bennünk. Megnyitja a szemünket, fülünket és szívünket az egyedülire, aki azt mondta, én vagyok az út az igazság és az élet.
Nem ez volt Szent Carlo Acutis életének titka?
Ismeritek ennek a fiatal millenniumi szentnek az életét. Angliában született, ahogy hallottuk a Szentmise elején, éppen 35 évvel ezelőtt, 1990. május 3-án. Élete következő 15 évét Oroszországban töltötte, nem igazán különböző tőlünk. Bár egyke volt, sok barátot szerzett, focizott, úszott, karatézott, szerette a természetet. Voltak számára kedves háziállatai, biciklizett, szeretett számítógépes játékokkal játszani videókat készített, szaxofonozott és szeretett filmet nézni.
Nagyon jó volt vele lenni, bár olyan hétköznapi gyermek volt, mint mi, mégis volt benne valami egészen különleges.
Gyakran mondta: Mindig közel lenni Jézushoz, ez az én élettervem.
Ő tudatosan Jézusra összpontosította az életét, így is élt. Sajnos Carlo Acutis nem élt sokáig, leukémiában halt meg 15 éves korában, 2006 október 12-én.
Egyszer ezt írta a naplójába: Az Eucharisztia az autópálya mennybe. Minél többször részesülünk az Eucharisztiában, annál inkább hasonlóak leszünk Jézushoz.
Szent Carlo Acutis arra tanít bennünket, hogy ez az élet csupán felkészülés a következőre, és hogy a legfontosabb ebben az életben az, hogy felkészüljünk arra, hogy a következőben Jézussal legyünk, abban a sok lakóhelyben, amelyet az evangéliumban hallottunk.
Amikor megbetegedett azt mondta szüleinek, hogy ezt a betegséget a pápárért és az Egyházért ajánlja fel. „Nem fogok innen kikerülni.” - figyelmeztette édesanyját. Mindannyiunknak el kell jutnunk a Golgotára. Ez számomra egy zaklatott lélek hangjának is tűnhetne, mégis Jézusra összpontosított megértette Szent Pál rómaiaknak írt szavait: mindnyájan, akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az Ő halálából keresztelkedtünk meg.
Carlo meg volt győződve arról, hogy ha a halálának hasonlóságában egybenőttünk Vele, úgy leszünk feltámadásában is. Ez az, az ígéret, amelyet Szent Carlo Acutis élete kínál számunkra is, akik hozzá hasonlóan arra vágyunk, hogy mindig Jézusra összpontosítsunk és benne újra központosítsunk az életünket.
A Szentmise végén Szent Carlo Acutis ereklyéhez vonulunk, leleplezzük azt. Amikor ezt megpillantjátok majd a jövőben, tekintsetek újra és újra rá. Amikor beléptek, kérdezzétek meg magatoktól:
Miben élsz most középponton kívül, és mi az benned ma, ami újra központosításra szorul? Mit jelent számodra az újraközpontosítás? Mi az, az egyetlen dolog, amit ma meg tudsz változtatni, vagy meg tudsz tenni, ami segít visszatalálni a középpontodhoz, közeledni Jézushoz? – teszi fel a kérdést a nuncius atya.
Kérjétek Szent Carlo Acutist, hogy segítsen benneteket egyre inkább Jézusra összpontosítani. Képzeljétek el, milyen lenne az élet a mindannyian, akik Ma este itt vagyunk egyre inkább Jézusra összpontosítanánk.
Wow, micsoda világ lenne, micsoda Egyház lenne.
Szent Carlo Acutis könyörögj érettünk!"
– fejezi be Szentbeszédét.
Számomra nagyon mély és megérintő volt ez az ünnep és abban a különleges megtiszteltetésben volt részünk, hogy egészen közelről szemlélhettük az eseményeket. Szent Carlo Acutis nagyon közel áll hozzám, szeretem az Ő egyszerűségét, amely mögött hatalmas erő és mélység lakozik. Különleges élmény ez számomra, hiszen még sosem vettem részt ilyen misén, Carlo igazán közel volt hozzánk. Örömteli volt látni ezt a rengeteg fiatalt, akik Carlora példaként tekintenek, azt gondolom mindenkit áthatott egy kicsit az Ő Istenszeretetéből fakadó boldogság.