„Irán északnyugati részén, egy kisvárosban születtem – egy olyan helyen, ahol mélyen gyökereznek a vallási hagyományok, és ahol szigorú, férfiközpontú kultúra uralkodik. Ebben a társadalomban a ’becsületet’ úgy tekintették, mint olyasvalamit, amit a férfiaknak meg kell védeniük, gyakran a nők szabadságának árán. Az én családom sem volt más. Vallásosak voltak, a férfiak pedig irányítóak, zárt gondolkodásúak és erős véleményűek. Úgy gondolták, hogy csak nekik van joguk gondolkodni, dönteni és vezetni. A nőknek viszont alig vagy egyáltalán nem volt beleszólásuk a saját életükbe. Fiatal koromtól kezdve döntéseket hoztak helyettem – arról, hogy mit viselhetek, hol tanulhatok, kihez mehetek feleségül, és még arról is, hogy miben higgyek. Az, hogy én magam döntsek, nem volt lehetőség. Olyan volt, mintha az életemet már valaki más megírta volna, és tőlem csak azt várták volna, hogy kövessem a forgatókönyvet.
Irán északnyugati része, ahol születtem, olyan tartományokból áll, ahol a legtöbb ember azeriül beszél. Urmiában nőttem fel, majd később Tabrizba menekültem – egy olyan városba, ahol távol élhettem a családomtól, és megpróbálhattam saját életet építeni. Urmia a kultúrák és vallások gazdag keveredésével rendelkező város. Síita és szunnita muszlimok, keresztények, asszírok, sőt még egy kis zsidó közösség is élt ott egymás mellett. Sok éven át ezek az emberek békésen éltek egymás mellett, és a hitbeli különbségek ellenére is tisztelték egymást. Ez a békés szellem azonban kezdett elhalványulni, amikor az Iszlám Köztársaság papjai bizonyos fatvákat (vallási rendeleteket) hoztak. A nem muszlimokat ’hitetlennek’ nyilvánították, azt mondták, hogy tilos velük üzletet kötni, és tilos velük házasságot kötni. Ezek a megosztottsággal teli szavak lassan megmérgezték a közösségek közötti harmóniát. Az emberek, akik valaha kedvesen és tisztelettel éltek együtt, kezdtek eltávolodni és megbántódni.
Urmia és Tabriz városai gyönyörű, történelmi templomoknak adnak otthont – történelmileg és spirituálisan egyaránt gazdag helyeknek. A Szűz Mária-templom (Naneh Maryam) Urmiában és a romos templom Tabriz Jolfa kerületében a legrégebbiek közé tartozik. De muszlimokként soha nem léphettünk be templomba, különösen nem keresztény szertartások alkalmával. Egyedül akkor engedték meg, hogy meglátogassuk ezeket, amikor múzeumként mutatták be, lelküktől és szent jelentésüktől megfosztva.
Mégis, mindig éreztem valami titokzatos vonzalmat ezek iránt a helyek iránt. Egy bizonyos csend, egy rejtett szépség, valami, amit nem tudtam megmagyarázni – de megszólított. Éreztem, hogy van ott valami szent, valami mélyebb és őszintébb, mint amit nekem mondtak.
Nagyon okos gyerek voltam. Ötéves koromra már tudtam írni és olvasni – miközben a legtöbb gyerek még az ábécével birkózott, én már úgy lapozgattam a könyveket, mint egy mini professzor.
Sajnos ahelyett, hogy tehetséges gyerekeknek szóló iskolába írattak volna be, vagy a tehetségemet ápolták volna, a családomnak… mondjuk úgy, más elképzelése volt a ’jövőmbe való befektetésről’.
Beírattak Korán- és vallásjogi órákra. Igen. Viszlát gyerekkor, helló prédikációk.
Ez volt a lelkem lassú eróziójának kezdete. Míg a többi gyerek kint játszott, én száraz, örömtelen órákon ültem, amelyeknek inkább volt félelemszaguk, mint hitszaguk. Kíváncsisággal és élettel teli kislány voltam – és ők megpróbáltak belőlem egy csendes, engedelmes szabálykövető kislányt faragni. Állandóan azokhoz a lányokhoz hasonlítottam magam, akiket a külföldi tévéműsorokban láttam – mosolyogtak, hajuk hullámzott, színes ruhákat viseltek, felszabadultan nevettek a fiúkkal. Közben azon gondolkodtam, hogy ha egyetlen hajszálam is megmutatom, az isteni büntetést válthat ki belőlem.
Őszintén szólva, néha úgy éreztem, hogy a mi Istenünk egyszerűen… mogorva. Mint egy fáradt harmadikos tanár, akit mindig csak egy zaj választ el attól, hogy azt kiáltsa: »CSEND! BŰN!«
Mindig a félelem felhőjében éltem – félelem a pokoltól, félelem Isten haragjától, és félelem attól, hogy ha csak egy rossz lépést is teszek, örökre megbüntetnek. Ugyanakkor mély ellenszenvvel viseltettem azok iránt a dolgok iránt, amelyeket tanítottak nekem. Nem arról volt szó, hogy lázadó voltam – csak egy kis kedvességre, egy kis szépségre és a szabadság érzésére vágytam. Mindez nem létezett a száraz, nehézkes leckékben, amiket tanultam.
Ez a belső harc – köztem és az ő Isten-verziójuk között – évekig velem élt. Igazából soha nem ért véget. De valami kezdett megváltozni, amikor egyetemre mentem. Ott új barátokat szereztem – köztük számos asszír és keresztény osztálytársamat. És meglepetésemre ők nem voltak veszélyesek vagy ’félrevezetők’, ahogyan figyelmeztettek. Ők voltak a legkedvesebb, legőszintébb emberek, akikkel valaha találkoztam.
Mindig meghívtak a családi összejöveteleikre – meleg, vidám, nevetéssel, kedvességgel és finom ételekkel teli estékre. Elmentem, úgy tettem, mintha ’csoportos tanulás’ vagy ’házi feladat’ miatt lenne. De legbelül azért mentem, mert kerestem valamit… Valami lágyat.Valami békéset.
Egyfajta fényt, aminek még nem tudtam a nevét – de a szívem mindvégig ezt kereste. Eljött az idő, hogy elbúcsúzzak ezektől a kedves barátoktól. Elvégeztem az egyetemet, és haza kellett térnem – vissza a családomhoz, egy olyan helyre, amelyet most inkább aranykalitkának éreztem, mint biztonságos menedéknek.
Ezekben az utolsó napokban az egyik barátom egy könyvet adott ajándékba – egy könyvet, amely anélkül, hogy tudtam volna, elkezdte megváltoztatni az életem menetét. Paulo Coelhótól Az alkimista volt az. Olvasás közben valahol abban a könyvben rábukkantam egy versre a Bibliából. Nem tudtam, miért, de az az egy mondat mélyen megmozgatott bennem valamit. Valamit, amit nem tudtam megmagyarázni – még nem. A vers így szólt:
»Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul az én szolgám«
(Máté 8, 8 – Szent István Társulat Bibliafordítása)
Attól a naptól kezdve ez a mondat lett az állandó imám. Valahányszor bajba kerültem vagy stresszeltem, ezt az imát mondtam.
Istent mindig úgy képzeltem el, mint Jézust – a kedves, szelíd fiatalembert, akit egyszer egy filmben láttam. Amikor imádkoztam, mindig az Ő nyugodt arcát képzeltem el. Azt gondoltam: ha van Isten, aki valóban megért engem, akkor így kell kinéznie – nem haragosan, nem keményen, hanem szelíden és meghallgatva.
A diploma megszerzése után munkát kaptam Tabriz városában, és újra kiköltöztem – ezúttal egy különleges ajándékkal: azzal a könyvvel, és egy erőteljes mondattal, amely módot adott arra, hogy beszéljek az én Istenemmel.
Kívülről nézve én csak egy fiatal nő voltam, aki egy másik városban dolgozott. De belül a szívem lassan eltávolodott korábbi vallásomtól, amely soha nem hozott nekem békét, és egy olyan fény felé tartott, amelyről nem is tudtam, hogy igazán megérinthet. Nem volt bátorságom beszélni senkivel, vagy elmenni bárhová. Csak az az egy vers volt a Bibliából, Jézus arca, amit a fejemben tartottam, és a csendes, késő esti beszélgetéseim vele. Aztán úgy döntöttem, hogy elhagyom az országomat. Megkezdtem a bevándorlási folyamatot anélkül, hogy szóltam volna a családomnak. Csak az utolsó hónapokban osztottam meg a hírt édesanyámmal és a nővéremmel – elmondtam nekik, hogy vízumra várok.
És végül megérkeztem. Itt mindennek más színe volt. Egy új világ. De a honvágy, a tanulmányok nyomása és a magány súlyosan nyomasztott. Néhány nap nehezebb volt, mint a többi.
Egy hideg téli napon az utcán sétáltam, amikor megláttam egy gyönyörű fehér épületet. Kiemelkedett a többi közül. Valami megragadta a szememet. Arra gondoltam, hadd nézzem meg, mi ez. Közelebb mentem, és láttam, hogy egy templom – békés, színes festékekkel a falakon. Néhány ember csendben ült. Egy idős asszony hangosan olvasott egy imát. Lassan leültem az egyik padra.
És akkor… rájöttem. Az az ismerős érzés. Ugyanaz, amit Iránban éreztem, amikor elsétáltam egy templom mellett, és csak messziről néztem. Még az illata is ugyanaz volt – fa, gyertyák, és valami más, amit nem tudok megmagyarázni… talán a jelenlét.
Abban az időben egy fehérbe öltözött férfi (az egyik lelkész ) odajött hozzám és átadott egy kis papírt, amiből felolvastak. Magyarul volt, így nem tudtam elolvasni. De azért mosolyogva elvettem. Később használtam a Google fordítót. És ott volt – ugyanaz a vers.
Nem tudom, meddig ültem ott. Az idő megállni látszott. Egy nő besétált egy kis mellékszobába, én pedig követtem őt. Gyertyát gyújtott. Én is így tettem.
De ezúttal… nem tudtam beszélni. Nem tudtam imádkozni. Csak bámultam a kis lángot – és az agyam tele volt emlékekkel: keresztény és asszír barátaim, összejöveteleik, csoportos táncaik.
És abban a pillanatban csak maradni akartam. Nem csak a templomban… hanem abban az érzésben. Abban a csendben. Abban a fényben.
Később egy Magyarországon élő iráni fiú bemutatott Mártának – egy kedves és szelíd nőnek, aki hamarosan vezetőm és társam lett ezen az úton. Együtt kezdtük el olvasni a Bibliát. Szóról szóra, sorról sorra úgy éreztem magam, mint aki eltévedt, és lassan hazatalált.
És végül… eljött a nap. A keresztségem napja. A könnyek és mosolyok napja. Egy nap, amikor úgy éreztem, mintha a múltam minden fájdalmát elmosta volna a víz. És én visszatértem… könnyebben… De láttam. Szeretett. És megmentve.
A keresztségem után Isten már nem az a haragos Isten volt, akitől valaha féltem. Nem beszélt többé büntető versekben. Vágyott arra, hogy lásson engem.
Most már volt egy Atyám – szelíd, szerető, és hatalmasabb, mint bármilyen probléma vagy erő ezen a világon. És én igazán szeretem ezt a jóságos, irgalmas Istent. Minden egyes nap látom az Ő nyomát az életemben – az emberek szemében, a csendes pillanatokban, az erőben, amiről nem is tudtam, hogy van.”