Nem ő az egyetlen, aki ily ékes szavakkal illette a legszentebb áldozatot. Aquinói Szent Tamás szerint:
„A szentmise bemutatása éppen olyan értékes, mint Jézus halála a kereszten. […] Csak a hit lebbentheti fel a fátylat és fogadhatja be Krisztus jelenlétének és áldozatának valóságát.”
Aranyszájú Szent János pedig úgy fogalmaz:
„A szentmise hatása olyan csodálatos, hogy Isten kegyelme és bőkezűsége olyankor határtalan! Kérést előhozni nincs még annál megfelelőbb pillanat, mint mikor Jézus megszületik az oltáron. Amit akkor kérünk, majdnem biztos, hogy megkapjuk, és amit a misében nem kapunk meg, aligha fogjuk megkapni más imában, vezeklésben vagy zarándoklat útján. Az angyalok tudják ezt, és seregekben jönnek imádni Istent, hogy a kegyelemnek ebben az órájában hozzák elő kérésüket.”
A szentmise misztériuma egy olyan titok, amit természetfölötti vonatkozásai miatt emberi ésszel nem vagyunk képesek felfogni. Megértése meghaladja emberi képességeinket.
A szentmise túlmutat rajtunk, hiszen a szentmise nem rólunk szól.
Amikor erre az igazságra néhány évvel ezelőtt egy amerikai pap, Mike Schmitz atya Pray The Mass Like Never Before (Imádkozd úgy a misét, mint még soha – a szerk.) című előadásának köszönhetően rádöbbentem, többé már nem voltam képes úgy részt venni a liturgia megünneplésében, mint előtte korábban oly gyakran: nézőként.
Mi se járunk misére?
Az elmúlt néhány évben egyre többször halljuk, de olykor mi magunk is „előszeretettel” hirdetjük: „Kevés a papi hivatás! Nem járnak a hívek szentmisére! Kiüresednek a templomaink!” – és még sorolhatnánk a jogos aggodalommal teli mondatokat. A katolikus egyház jelenlegi helyzetének valóságára igazán az egyházközségek koronavírus-járvány utáni állapota, és a nem túl sok jóval kecsegtető 2023-as népszámlálási adatok nyitották meg szemeimet. Fáj elismernünk, de sajnos kutatás is bizonyítja, hogy a Covid-19 járvány alatt és után egyre kevesebben járnak szentmisére. Akik korábban megszokásból, vagy szüleiknek, nagyszüleiknek való megfelelésből jártak el vasárnap a templomba, azok a lezárások után nem tértek vissza.
Sokan – és itt fontosnak vélem kiemelni, hogy nem azokra az idős, beteg, vagy bármilyen okból kifolyólag lakását elhagyni nem képes testvéreinkre, nézőinkre gondolok – a televíziós élő közvetítéseket részesítik előnyben, tévesen azt feltételezve, hogy az online vagy TV-s élő szentmise közvetítésekbe való becsatlakozás ugyanolyan értékű, mint a személyes részvétel, és/vagy helyettesíti az Egyház által előírt vasárnapi kötelezettséget. A vészharangok további kongatása helyett én most mégis csak valami másra helyezném a hangsúlyt.
Vianney Szent János idézetét olvasva feltételezhetjük, hogy tökéletesen nem fogjuk tudni megérteni a misét. Én most mégiscsak bátorkodom feltenni a kérdést: Nem az áll-e a szentmisén való részvétel csökkenő tendenciája mögött, hogy még részlegesen se értjük annak célját és lényegét?
Mintha félreértenénk, hogy miről, pontosabban kiről is szól a szentmise.
Pedig akárcsak részleges megértése annak, hogy mi is a szentmise: képes átformálni, megváltoztatni életünket, életfelfogásunkat, és az örökkévalóságról alkotott képünket.
A probléma a nézői hozzáállással
Általános iskolás koromban gyakran cukkoltak testvéreim azzal, hogy a magyar válogatott focimeccseinek élő közvetítései iránti kezdeti lelkesedésem ellenére, a magyar himnusz eléneklése után néhány perccel már az igazak álmát aludtam otthonunk kanapéján.
Ez nem véletlen. Őszintén szólva, úgy igazán valamiért soha nem kötött le a sportközvetítések nézése. Hát nem sokkal jobb inkább űzni egy sportot, vagy bármilyen jellegű tevékenységet, mint nézni? Ez a szemléletmódom nemcsak a sportok nézésére terjed ki, hanem arra is, ahogyan oly sokan élünk: mások életét nézzük – legyen szó koncertről, színházról, sporteseményekről, valóság-showról, vagy a közösségi médiáról – miközben saját életünknek mindössze passzív megfigyelőivé válunk.
Sajnos ez a nézői hozzáállás gyakran átterjed arra is, ahogyan a szentmiséhez viszonyulunk. Megszoktuk, hogy csendben ülünk és figyelünk, de nem veszünk részt aktívan. Ez a passzív megközelítés és attitűd azonban éles ellentétben áll a szentmise valódi céljával és lényegével.
Az „istentisztelet” valódi jelentése
Sokan tekintünk úgy az istentiszteletre (Isten dicsőítésére, imádására), mint a szórakoztatás vagy az inspirációszerzés egy eszközére. A szentmisét, a prédikációt vagy a liturgia alatt felcsendülő zenét, énekeket az alapján értékeljük, hogy mit érzünk közben. Ha semmilyen kellemes érzés nem tölt el minket, akkor úgy értékeljük a vasárnapi liturgiát, mint, ami „nem emelte fel a lelkünket”, mint ami „nem adott semmit”.
Hányszor hallottuk már a „miért jársz szentmisére?” kérdésre azt a választ, hogy a „pap miatt”, a „prédikáció miatt”, az „egyházi énekek miatt”, vagy azért, hogy „feltöltődjek”? Én rengetegszer. Az igazság azonban az, hogy Isten valódi dicsőítése nem rólunk szól, hanem Istenről szól. A legszentebb áldozat középpontjában nem mi vagyunk, s végképp nem a mi érzéseink. A valódi istentisztelet nem rólunk szól, hanem arról, hogy áldozatainkkal, felajánlásainkkal, imádságainkkal és jelenlétünkkel tiszteljük Istent, és hódolunk, leborulunk Őelőtte.
Minden vallás középpontjában az istentisztelet, a dicsőítés áll. A dicsőítés központjában pedig az áldozat. Isten dicsőítése azonban nem arról szól, hogy mi kapunk valamit (habár bőven kapunk, többek között: halljuk Isten szavát és annak magyarázatát, magunkhoz vesszük az Oltáriszentségben valóságosan ott rejtőzködő Krisztust stb.), hanem arról, hogy bensőnket átadjuk Istennek. Az ókori zsidó húsvéti szertartás ezt szemlélteti: a családok feláldoztak valami számukra szeretett és értékes dolgot – a bárányukat –, majd a bárány vérét az oltárra öntötték, ezzel beteljesítve az áldozatot.
Isten megmutatja nekünk, miképp szeretné, hogy imádjuk Őt
Amikor szentmisén veszünk részt, azt ne látványosságnak, hanem áldozatnak tekintsük, amelybe, mint fontos résztvevők, szereplők, mi is aktívan bekapcsolódhatunk. Isten dicsőítésének lényege, hogy szívünket, imáinkat és életünket átadjuk, felajánljuk Neki.
Ismerjük fel a felszabadító igazságot: a szentmisében nem rólunk van szó, hanem Istenről. Azt hiszem, ez a szemléletváltás képes bennünket megszabadítani attól, hogy csak önmagunkkal foglalkozzunk, és helyette inkább arra irányítja figyelmünket, hogy teljes mértékben Istenre összpontosítsunk az Ő dicsőítése közben.
Isten megmutatja nekünk, miként akarja, hogy imádjuk Őt – a szentmisén és az Eucharisztián keresztül:
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19),
„Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De, aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,53–56).
Amikor azt adjuk, ajánljuk fel Neki, amit kért, azzal kifejezzük őszinte szeretetünket iránta. Ez az áldozatos odaadás áll a valódi istentisztelet középpontjában.
Ha egy szenttől való idézettel kezdtem, akkor azzal is zárom.
„Számomra semmi sem annyira vigasztaló, annyira átható, annyira megindító, olyan lenyűgöző, mint a szentmise, melyet ünneplünk. Képes lennék állandóan részt venni a szentmisén anélkül, hogy elfáradnék. A szentmise nem egy pusztán formális szóáradat, hanem egy nagy cselekmény, a legnagyobb cselekmény, ami a földön létezhet. Nemcsak egy segítségül hívás, hanem ha így mondhatom, az örökkévalóság lehívása. Az előtt, aki itt az oltáron testében és vérében jelenvalóvá válik, leborulnak az angyalok és retteg az ördög. Ez az a lenyűgöző esemény, amely a szentmise minden egyes részének célját és értelmét képezi.”
– Szent John Henry Newman.