Gondoljunk csak a nagy gótikus katedrálisokra és bazilikákra…
Egyfelől magasba törő és égig érő harangtornyaik vannak, másrészt alapjaik szilárdak és mozdíthatatlanok, melyek ellenállnak a szél és a vihar okozta csapásoknak, s az évszázadok során jelentkező károknak, sőt a múlt viharos eseményeinek is.
Ezek a katedrálisok fontos dolgokra emlékeztetnek minket saját életünkre vonatkozóan: arra a lendületre, amivel az ég és Isten felé irányulunk, de ugyanígy emlékeztetnek bennünket az örök életre való szilárd és biztos meghívásunkra.
Ez összefoglalja azt is, amit ma ünneplünk: Mária mennybevételének ünnepét, aki mindig az ég felé tört, s hivatásában mindvégig szilárd volt.
A Mennybevétel egyike a Szűz Mária személyére vonatkozó négy dogmának: hitünk által tudjuk, hogy ő Isten Anyja (Theotokosz), mindenkor Szűz, Szeplőtelenül Fogantatott és a mennybe felvett Nagyboldogasszony.
Minden dogma egy olyan hitigazság, amit a pápa és az egész egyház vall és hirdet, és amelyet igaznak hiszünk, még ha nem is közvetlenül nyilvánvaló. Mária Mennybevételének dogmáját XII. Pius pápa 1950. november 1-jén hirdette ki a Munificentissimus Deus kezdetű apostoli konstitúcióval.
Mit tanít ez a dogma?
A názáreti Mária a Szentlélek ajándékai révén megkapta az örök szüzesség és a szeplőtelenség kegyelmét, vagyis az áteredő bűntől való fogantatás ajándékát. Ezekkel tette alkalmassá őt, az Úr, hogy Isten Fiának Anyja legyen, és magába fogadja az örök Igét.
Mivel tehát Mária Isten anyja, és mentes minden bűntől (még az áteredő bűntől is), a szentségnek egy olyan különleges útját járja be, aminek végén felvétetik a mennybe testestül-lelkestül.
Ma Máriának ezt a mennybevételét ünnepeljük, vagyis, hogy Isten magához emelte őt egész lényével. A mennybevétel hitünk igazsága, ami arra tanít minket, hogy aki képes igent mondani az Úr tervére, s hűségesen tesz tanúságot üzenetéről, az követve az Úrtól kapott szilárd meghívását Isten felé rugaszkodik, s végül a Mennyországban elérheti a boldogságos színe látást. Ha követjük Mária példáját és vele járunk, mi is megérkezhetünk a Paradicsomba.
Lássuk, mit mond róla a mai evangélium, amikor a Magnificat-ot idézi:
„Magasztalja lelkem az Urat és szívem ujjong Üdvözítő Istenemben”.
Először is, Mária lelke magasztalja Istent, miközben ujjong a szíve. Ezáltal tör az ég felé. Mária ezzel az imádságos tekintettel szemlélt minden eseményt, ami csak vele történt: Isten fiának születését, Jézus csodáit, a keresztet stb.
Ugyanakkor képes volt a hétköznapi történéseket is újra olvasni, és még a legapróbb dolgokban is boldogságot és örömöt találni. Mert tudta, hogy mindent Istentől kapott, s mindent felajánlott Neki.
„Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát”.
Mária tudatában volt annak, hogy hivatása az, hogy az Urat szolgálja. Ezt az angyal hirdette meg neki, és ő biztos volt abban, hogy meghívása szilárd: Istent úgy szolgálhatja, hogy Jézust - az Isten Fiát - befogadja, szíve alatt hordozza, s majd a világnak adja. Követve őt az Egyház szívében mi is befogadhatjuk Jézust, Isten Igéjét (a Logoszt) lelkünk bensőjébe, különösen az Eucharisztiában.
Mária élete és példája arra ösztönöz és hív minket is, hogy meghallgassuk és engedelmesen kövessük Jézus örömhírét, amely folytatódik az Egyházban. Ha Máriát követve, aki hűséges volt
Jézushoz, mi is engedelmesen kitartunk Jézus mellett, eljuthatunk Isten Örökkévalóságába, vagyis a Mennyországba.
„A hűség a nemes lélek erőfeszítése, hogy egy másik, magánál nagyobb lélekhez hasonlóvá váljon” - írta Johan Wolfgang Goethe.
Adjon nekünk az Úr bátorságot, hogy olyan kitartóak legyünk, mint Mária, aki felvétetett a Mennybe! S anyai szeretete, amivel felénk fordul, legyen egyúttal a remény jele is, hogy egy napon mindannyian együtt leszünk Isten színe előtt.