Rezeg a telefon, reggel 6 óra. Valószínűleg sokunk napja így kezdődik, és még az ezt követő jeleneteken is bőségesen osztozunk.

Reggelit csinálunk, zúg a kávéfőző, pittyeg a mikró. Ki munkába megy, ki tanulni, de a reggeli dugó morajlását valahogy el kell nyomni. Valaki rádióval, mások zenével, a legmenőbbek pedig a ChurchPop podcasttel.

Napközben a beszélgetések kapják a főszerepet, de az állandó alapzajról sem szabad megfeledkezni. Amikor pedig megérkezünk a melengető otthonunkba vagy koliszobánkba, még nincs vége a napnak.

Bár lehet, hogy már a tényleges zajok nagy részétől megszabadultunk, a fejünkben még folynak a munkálatok. Ha olvasunk, ha tanulunk, vagy akár a telefont nyomkodjuk, elménk ugyanúgy zajosan dolgozik.

Amikor pedig a fejünk megszabadul a folytonos információáradattól, megjelennek a híres gondolataink: aggodalmak, tervek, a nap jeleneteinek újrapörgetése.

Lefekvés előtt még kap a szellem egy utolsó esélyt, de percek múlva már az álmok világában találja magát.

Magyarán: napjainkban, különösen a Z generáció számára akik aktívabbak vagyunk az online világban nehéz olyan perceket találni, amikor bármilyen információ megszűnne felénk áramlani.

Nem is csoda, hogy sokan már el is felejtették, milyen az, amikor az elme csöndben van.

De milyen is az?

Nemes egyszerűséggel: hagyjuk, hogy a szívünk beszéljen.

Nem kell testet adni szavakkal minden gondolatunknak vagy érzelmünknek. Ahogy ezt a kényszert el tudjuk engedni, ott megszólal bennünk a lélek.

Ha ezt egy imádság formájában csináljuk, nemcsak Istent tiszteljük meg a legegyenesebb őszinteségünkkel, hanem magunkat is.

Olykor még meg is tudjuk lepni magunkat ezzel a tükörrel, hisz nehéz a valódi énünk meglelése egy olyan világban, ahol tengerként zúdulnak ránk a hamis képek és elvárások.

Hogyan is kell akkor elcsendesedni?

Azt már kimondhatjuk, hogy ez egy rendkívül nehéz feladat. A mindennapi feszített tempóban rendesen bűntudatot kelt az emberben, ha akár 5 percig nem csinál semmit.

Viszont ha a szívünkre tesszük a kezünket, biztosan akad legalább 15 perc is saját magunk feltérképezésére.

Itt pedig a praktika egyszerű: üljünk le egy kényelmes pozícióban, és ne csináljunk semmit, ne gondoljunk semmit. Az utóbbi rész már azért nem olyan egyszerű, így segítségképpen kapaszkodhatunk egy-két dologba, ami eltereli a gondolatainkat.

Ez lehet például a Jézus-ima is, de a cél továbbra is az, hogy hagyjuk a szívünket beszélni.

Ez a meditatív fajta ima nem kötelező, hogy a mindennapi életünk részévé váljon, nem vagyunk szerzetesek.

Ettől függetlenül viszont kell, hogy teret adjunk a csendnek, ami még megannyi módon megjelenhet az életünkben. Még ha nem is a fent említett intenzitással, de segít abban, hogy önazonosak legyünk.

Ezek a sokkal elterjedtebb példák: túrázás, időtöltés a természetben, de akár az is lehet, ha nem hallgatunk zenét hazafelé menet, és inkább befelé figyelünk.

Végső soron láthatjuk, hogy nagy formáló erővel bír, ha a fókuszt ráhelyezzük a csöndre.

Az egészet ahhoz is lehetne hasonlítani, mint amikor valaki az utcán épp minket szólít, de nem halljuk, mert be van dugva a fülünk. Jelen esetben ez pont Isten.

Így picit tegyük le azt a telefont, az aggodalmat és minden olyan dolgot, ami elragad minket a jelenből, és hallgassuk a madarak énekét, a suttogó szelet a fák között, vagy akár egy igazi emberi beszélgetést egy kávézóban – mert itt bontakozik ki a lelkünk, és itt várhatjuk valósan Isten válaszát.

„Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” (Zsoltárok 46,11)
Oszd meg ezt a cikket!