A Szentírásban rengeteg utalásról olvashatunk, mely a pokolra vonatkozik. Míg az Ószövetségben 17, addig az Újszövetségben 22 igehelyen található ilyen utalás.
Félreérthetetlen módon utalnak ezek az igék a pokol létezésére. Például:
„Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.” (Mt 25,46),
„Bizony, bizony, mondom nektek: aki megtartja tanításomat, az nem ízleli meg a halált örökre.” (Jn 8,51).
Emellett számtalan tanúbizonyságot olvashatunk szentektől, boldogoktól, akik látomásaikban, vízióikban megtapasztalták a pokol egyes részeit. Boldog Anna Katalin, Római Szent Franciska és Avilai Szent Teréz is olyan elmondhatatlan kínokról, fájdalmakról számoltak be, melyek egész életüket végig kísérte, hiába telt el látomásuk óta több év is akár.
Ezen látomások, víziók, és az a sok Egyházunk által is elismert exorcizmus azt bizonyítja, hogy a pokol tényleg létezik.
Avilai Szent Teréz ünnepén nézzük meg, ő hogyan mesél a pokolról, azzal kapcsolatos élményeiről.
„Egy napon imádság közben, anélkül hogy tudtam volna hogyan, úgy éreztem, mintha a pokolba helyeztek volna. […] Ezen a pestises helyen, ahol ennyire nem lehet reménykedni semmilyen vigasztalásban, nem lehet leülni vagy lefeküdni. […] De a pokol látványa még élvezetes volt ahhoz képest, amit ott éreztem. […] Olyan tüzet éreztem a lelkemben, hogy nem is tudom, hogyan mondhatnám el. Testi fájdalmaim annyira elviselhetetlenek voltak, hogy noha nagyon súlyos fájdalmakat éltem át életemben, s az orvosok szerint a legnagyobbakat, amit itt elviselhet az ember […], mindez semmi ahhoz képest, amit ott a pokolban éreztem s láttam, hogy így kell lennie […] anélkül, hogy valaha is megszűnne. És mindez semmi a lélek haldoklásához képest, amely olyan éles szorongás, fuldoklás, szomorúság, és olyan reménytelenséggel és keserű elégedetlenséggel jár együtt, hogy nem is tudom, miként írjam le. […] itt a lélek az, aki széttépi önmagát.
Avilai Szent Teréz beszámolójának részletét olvasva sugárzik a fájdalom. Átérezni nem tudjuk, mekkora kínokat élt át még akkor is, amikor ezeket lejegyezte. Feltehetjük a kérdést: hogyan lehet ekkora teherrel tovább élni itt a földön? Mai szentünk erre is választ adott.
„Ezért ismét mondom, ez volt az egyik legnagyobb kegyelem, amelyet az Úrtól kaptam, mert nagyon-nagyon sokat használt nekem. Megszüntette félelmeimet e világ szenvedéseitől és ellenségességétől, megerősített ezek elviselésében, és hálára indított az Úr iránt, aki (…) megszabadított az ilyen örökös és rettenetes rosszaktól.”
Mindezek után hálás szívvel köszönhetjük meg Istennek mindazt a jót, melyet értünk, emberekért tett: elküldte egyszülött Fiát. Fel tudjuk ezt fogni?
Az Isten ember lett és az Isten meghalt értünk, a saját teremtményeiért, hogy ne kerüljünk pokolra. Mekkora szeretetet hordoz ez magában. Annyit kell csak tennünk ezért cserébe, hogy megtartjuk parancsait és földi utunk végén Vele együtt örülhetünk a Mennyországban. Ennél nagyobb öröme nincs is a Jóistennek, hogy teremtményeivel együtt van az Örökkévalóságban.
Tegyünk mindennap egy lépést a Jóisten felé és köszönjük meg Neki életünket!