Október 11-én a katolikus Egyház Szent XXIII. János pápára emlékezik. A liturgikus naptárban a szentek emléknapja szinte kivétel nélkül a földi haláluk – vagyis a mennyei születésük – napja. XXIII. János esetében azonban az Egyház kivételt tett: az ő emléknapja 1962. október 11-e, az a történelmi nap, amikor a Szent Péter-bazilikában ünnepélyesen megnyitotta a II. Vatikáni Zsinatot.
Ez a dátumválasztás tökéletesen összefoglalja az ő egész küldetését. XXIII. János nem egy távoli, megközelíthetetlen uralkodóként ült Péter trónján, hanem olyan atyaként, aki melegséget, derűt és Szentlélektől átjárt bátorságot hozott a 20. század közepének szorongó világába.
A szegény földműves család fia, aki nem felejtette el, honnan jött
Angelo Giuseppe Roncalli 1881-ben született az észak-olaszországi Sotto il Montéban, egy 13 gyermekes szegény parasztcsalád negyedik gyermekeként. Az ott megtapasztalt egyszerűség, a természet közelsége és a mély, mesterkéletlen hit egész életét végigkísérte. Amikor pápává választása után a pompás vatikáni palotákba költözött, a szívében mindvégig megmaradt ugyanannak a közvetlen, alázatos falusi embernek.
Gyakran megesett, hogy a Vatikán szigorú protokollját figyelmen kívül hagyva egyszerűen kisétált a vatikáni kertekből, hogy meglátogassa a közeli római kórházak betegeit vagy a börtönben sínylődő rabokat. Amikor a római Regina Coeli börtönben járt, a raboknak csak ennyit mondott: „Nem tudtatok hozzám jönni, hát eljöttem én hozzátok.”
Életmentő diplomácia a világháború árnyékában
Mielőtt 1958-ban pápává választották volna, évtizedeken át szolgált a vatikáni diplomáciában: Bulgáriában, Törökországban, Görögországban, majd a háború utáni Párizsban. Törökországi és görögországi nunciusként a II. világháború legszörnyűbb éveiben mutatta meg igazi pásztori szívét.
Nem nézte tétlenül a borzalmakat: rendkívül találékony módon több ezer hamis keresztlevelet és vízumot állíttatott ki, hogy megmentse a deportálástól a nácizmus elől menekülő zsidókat. Közbenjárására egész gyermekvonatokat sikerült biztonságos területre irányítani. Tetteiért a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet később a „Világ Igaza” elismerésre is jelölte. Roncalli bíboros számára az emberi élet védelme nem politikai kérdés volt, hanem a Krisztustól kapott parancs legtisztább megélése.
Az „átmeneti pápa”, aki megrengette az Egyházat
Amikor XII. Piusz pápa halála után, 1958-ban a bíborosok a konklávén megválasztották a már 77 éves Roncallit, a közvélemény és a Vatikán belső körei is úgy tekintettek rá, mint egy átmeneti alakra (papa di transizione). Azt várták tőle, hogy idős korára való tekintettel megőrzi a status quót, csendes, békés éveket hoz, és nem indít el nagy reformokat.
A Szentléleknek azonban más tervei voltak.
Alig három hónappal a megválasztása után XXIII. János pápa megdöbbentette a világot, amikor bejelentette a II. Vatikáni Zsinat összehívását. Amikor megkérdezték tőle, miért van szükség egy egyetemes zsinatra a modern világ közepén, odalépett az ablakhoz, kitárta azt, és a rá jellemző stílusban csak annyit mondott: „Kinyitjuk az ablakokat, hogy friss levegő áramolhasson be az Egyházba!” A célja nem a hit igazságainak megváltoztatása volt, hanem az aggiornamento – vagyis az evangéliumi üzenet korszerű, érthető és élő megfogalmazása a 20. század embere számára.
A híres „Beszéd a Holdvilágnál”
- október 11-ének estéje örökre bevonult a történelembe. A zsinat nyitónapján több mint százezer hívő gyűlt össze fáklyákkal a Szent Péter téren, hogy ünnepeljen. A pápa kiállt a palota ablakába, és ahelyett, hogy egy előre megírt, latin szakkifejezésekkel teli teológiai beszédet olvasott volna fel, teljesen spontán, a szívéből szólt az egybegyűltekhez. Ez lett a híres Discorso della Luna („Beszéd a Holdvilágnál”):
„Kedves gyermekek, hallom a hangotokat...
Még a hold is sietve megjelent ma este, hogy lássa ezt a csodás látványt... Hazatérve találjátok ott a gyermekeiteket. Simogassátok meg őket, és mondjátok nekik: »Ezt a simogatást a pápa küldi!« Töröljétek le a könnyeiket, akik sírnak, és mondjátok meg nekik, hogy a pápa velük van, különösen a szomorúságban és a szenvedésben...”
Ez a beszéd megmutatta a pápaság emberi, atyai arcát, amit a modern média segítségével az egész világ a szívébe zárt.
A béke pápája és a csöndes eltávozás
Szent XXIII. János nem érhette meg a zsinat végét: 1963. június 3-án, gyomorrákban halt meg. Haldoklása óráiban az egész világ – katolikusok, protestánsok, zsidók és nem hívők egyaránt – együtt imádkozott érte. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2000-ben, majd Ferenc pápa avatta szentté 2014-ben.
Október 11-i emléknapja arra hív mindannyiunkat, hogy ne féljünk kitárni a szívünk ablakait Isten Szentlelke előtt, és merjünk a jóság, a mosoly és a kiengesztelődés tanúi lenni a világban.