Sant’Egidio közösség: Egy mozgalom a szegényekért és a békéért
Idén ünnepelte 57. születésnapját az olasz alapítású Sant’Egidio (Szent Egyed közösség), mely a világ 70 országában van jelen, hazánkban Budapesten, Pécsett, Monoron és Győrben. A közösséget 1968-ban alapította Róma Trastevere negyedében, az akkor még gimnazista Andrea Riccardi. Ő és szintén gimnazista korú társai az evangélium szavainak tanulmányozása nyomán jutottak el a szegények, a periférián élők szolgálatáig, alapozva Assisi Szent Ferenc lelkiségére is. A Sant’Egidio közösséget – ahogy azt Ferenc pápa jellemezte – a „három p” szolgálata fogja egybe: „preghiera (ima), poveri (szegények) és a pace (béke).
Floribert Bwana Chui: A korrupcióval szembeni kiállás mártírja
Keresztény életünk és szolgálatunk alapja az imádság. Az evangélium szavai buzdítanak minket arra, hogy lépjünk ki a perifériákra és vigyük el Jézus örömhírét mindenki számára. A közösség számára minden szegény, hajléktalan, idős és menekült barát, olyan személy, akikben Jézust kell látnunk és az Ő cselekedeteit végrehajtani, hisz Ő mondta: „Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (MT 25, 40, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat fordítása). Az evangélium ismerete és szeretete vezette közösségünk tagját, Floribert Bwana Chui-t, akit mártírhalála miatt hamarosan boldoggá fognak avatni. Floribert a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Goma városában született és a kongói és ruandai határon teljesített vámtiszti szolgálatot. A fiatal férfi emellett megismerkedett a Sant’Egidio közösség Béke Iskolájával, ahol utcagyerekekkel foglalkozott. 2007-ben egy csempészbanda igen nagy összegű kenőpénz fejében arra kérte Floribert-t, hogy engedjen át romlott rizst és más élelmiszert a kongói határon. A fiatal tiszt saját lelkiismeretében és az evangéliumban megnyugodva megtagadta a romlott árucikkek behozatalát, azt írta ugyanis barátjának, hogy képtelen lenne elfogadni, hogy az általa beengedett romlott ételeket esetleg éppen azok a szegény gyermekek ennék meg, akiket ő szolgált. Az elutasítás után hamarosan Floribert-t, aki éppen egy üzletből jött ki, elfogták, betuszkolták egy autóba, majd borzalmasan megkínozták és megölték. Holttestére néhány nappal később bukkantak rá, öltönyzsebében pedig megtalálták az Újszövetséget. Floribert-re mindannyian büszkék lehetünk, nemcsak az evangéliumban való mély hite és a szolgálata miatt, de kiállása a korrupció ellen példaértékű lehet minden keresztény fiatal számára. Halála előtt így vívódott: „Krisztusé vagyok, vagy sem? Jobb meghalni, mint elfogadni azt a pénzt.”
Scooter története: Az emberi méltóság visszaadása
Floribert-hez hasonlóan mi is közösen olvassuk a Szentírást az ún. evangélium iskolájában, valamint imádságainkban imádkozunk a békéért, a szegényekért és a betegekért. Szolgálataink legszebb eleme talán, hogy a szegény barátaink Isten jelenlétét mindig új- és sokféleképpen tudják számunkra megmutatni, amelynek köszönhetően mi, szolgák és ők is mindig újra és újra megtérnek. Talán erre a legszebb példa Scooter története. Scooter, akinek valódi neve már teljesen elfelejtődött, az utcán élt, nevét a kedvenc zenésze után kapta. Élete végén már borzalmas fizikai és higiéniai állapotba került, súlyos betegsége ellenére eleinte a mentők nem akarták elvinni, sem a kórházban ellátni . Végül egy barátja, egy egyetemista lány, Bogi kísérte őt be a kórházba. Vele volt halála pillanatában. Scooter élete és halála, noha tragikus volt, mégis megmutatta azt, hogy ha szeretettel fordulunk a másik ember felé, akkor az a személy, legyen akármilyen nyomorult vagy szegény, visszaszerezheti emberi méltóságát, mely üzenet mélyen evangéliumi, hiszen Jézus, mint a Fájdalmak Férfija is szenvedett a kereszten. Scootert soha nem feledjük, legközelebb emlékére március 16-án tartunk szentmisét, majd vasárnapi ebédet a Párbeszéd Házában, Budapesten.
Szolgálataink középpontjában a szegények állnak. Budapesten a hajléktalanok mellett foglalkozunk idősekkel és menekültekkel is. Hisszük és valljuk, hogy senki sem lehet olyan szegény, hogy ne tudjon segíteni egy másik szegénynek, és hogy mindenkinek vissza kell adni a méltóságát, azt a méltóságot, amely minden embernek mint Isten teremtményének jár. Szegény és hajléktalan barátainkat minden szerda és péntek este imádsággal egybekötött vacsorával várjuk, valamint kisebb csoportokban az utcára is viszünk ki ételt. Valamint minden hónapban egyszer vannak vasárnapi ebédeink és ruhabörzéink is, amelyeken szintén a szegényekkel találkozunk. Nagyon meghatározó számunkra az, hogy mi minden szegényre, periférián élőre barátként tekintünk, éppen ezért az ételosztáson túl számunkra nagyon fontos a kapcsolattartás, a velük való beszélgetés, a születésnapok közös ünneplése. Talán ebben vagyunk mi mások, mint egy humanitárius vagy más karitatív szervezet: számunkra nagyon fontos, hogy a szolgálaton túl is szeretettel forduljunk a velünk kapcsolatban lévő emberekhez, valamint, hogy életüket próbáljuk követni a mindennapokban is.
A háború elől menekülők segítése: Fiatalok a Békéért
A hajléktalanok szolgálatán túl a közösségen belül van még lehetőség az idősek, a menekültek és a hátrányos helyzetű gyermekek felé fordulni is. A két éve kitört orosz–ukrán háború óta több, Ukrajnából érkezett családdal tartjuk a kapcsolatot. A közösség fiataljai, a Fiatalok a Békéért immár második éve szerveznek tábort ukrán gyermekeknek és családjaiknak a Balatonnál. A budapesti és a pécsi közösségből többen már Lembergbe is ellátogattak, és ott, helyben is segítették az ukrán közösséget. A látogatás legemlékezetesebb eseménye az volt, amikor egy parkban hajléktalanokat is megvendégeltek a magyar vendégek száz adag, általuk főzött gulyáslevessel, amit el is neveztek békegulyásnak. Hasonlóképpen a közösség szolgálatainak egyike az ún. Béke Iskolája, ahol főképpen hátrányos helyzetű gyermekeknek segítenek az önkéntesek.
Közösségünk harmadik alappillére a béke. Szent II. János Pál pápa szavait idézve mi is hiszünk abban, hogy a béke kézműveseinek kell lennünk, és ha saját magunkban és környezetünkben meg tudjuk teremteni a békét, akkor ez a béke előbb-utóbb be fog gyűrűzni a globális folyamatokba is. Mi hiszünk a párbeszéd fontosságában, mert végső soron ez eredményezi a békét. A szolidaritás lehet a válaszunk a háborúra és a társadalmi igazságtalanságra: ha nem figyelünk ezekre a problémákra, vagy eltussoljuk azokat, akkor megjelenik a közöny, mely minden konfliktus melegágya. A közösségünk ezért tartja fontosnak az ukrán családok táboroztatását, valamint az ökumenikus békeimádságokat és felvonulásokat.
Az irgalmasság és igazságosság keresztény felelőssége
Jézusnak az utolsó ítéletről szóló beszédét (Máté 25) szokás úgy is emlegetni, mint az egész Evangélium szummáját. Állítása egyszerű: Jézus Krisztus, a végső bíránk, annak alapján ítéli meg kereszténységünket, életünket, amiképp bánunk felebarátainkkal. Tehát, az Istenhez vezető úton nem kerülhetjük ki a felebarát szentségét, hiszen az Isten iránti szeretet nem fejeződhet ki máshogyan, mint a felebaráti szeretetben.
Jézusnak ez a beszéde az ökumenikus gondolkodás, vallásközi párbeszéd egyik fő forrása is. Jézus e bírálatról szóló beszéde megszabadítja őt attól a partikularizmustól, hogy bármely vallás kisajátíthassa. Ahogyan Jézus azonosul az éhezőkkel, a szomjazókkal, az idegenekkel, a mezítelenekkel, a betegekkel és bebörtönzöttekkel, s a mód, ahogyan az emberekkel bánunk, Jézus Krisztussal való kapcsolatunkat jeleníti meg, függetlenül attól, hogy hiszünk-e Krisztusban, vagy felismerjük-e őt a szükséget szenvedő testvérünkben.
Az újkorban az irgalmasság cselekedeteit intézményesítettük: kórházakat, hajléktalanszállókat, árvaházakat, ingyenkonyhákat hoztunk létre. Az irgalmasság személyes (!) cselekedeteit megmosolyogjuk, hiszen nem tartjuk őket elég eredményesnek, hatékonynak, és egyébként is mi kivesszük a részünket, tetemes mennyiségű adót fizetünk e fent említett intézmények számára. Az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlását a politikusainkra és az intézményrendszerünkre hárítjuk. A mindennapi tapasztalatunk mégis az, hogy temérdek kiszolgáltatott ember él istenképiségéhez méltatlanul, mert a társadalmunk „kidobja” őket. Mi, persze, a felelősséget hajlamosak vagyunk az előbb említett személytelen, tőlünk, a mi ráhatásunktól független személyekre, intézményekre hárítani. Bármennyire is fontosak a politikai, gazdasági, jogi szempontok az igazságosság, a jólét és a béke megteremtésében, az irgalmasság cselekedeteinek személyes dimenziójáról nem mondhatunk le. A segítségnyújtás egyébként is nagyfokú személyes érzékenységet kíván tőlünk, hogy ne keltsen szégyenérzetet a másikban. A változásnak azzal kell elindulni, hogy személyes istenkapcsolatunkból, imádságos életünkből kiindulva, felismerjük a közvetlen környezetünkben adódó szükségleteket és lehetőségeket e testi és lelki cselekedetek gyakorlására. Istenkapcsolatunk (így az istenképiségre teremtett személyekkel való kapcsolatunk is) a végletekig személyes, nem rejtőzhetünk törvények és előírások mögé. Egyfelől nem szabad kizárnunk az irgalmasság cselekedeteinek politikai dimenzióját, másfelől nem szabad ujjal mutogatnunk a mi szemünkben „haszontalan” politikusokra. Jézus felszólítása személyesen nekünk szól, politikai magatartásunkat és személyes cselekedeteinket egyaránt magában foglalva.
Enni adni az éhezőknek – Jézus ezen gondolatát nem szűkíthetjük csupán az anyagi dimenzióra sem. Jézus felszólítása a lelki éhezőkről, az igazságosságra való éhezésről is szól. A kenyérszaporítást már a korai egyházban is az Eucharisztia előképének tekintették. Újra és újra fel kell tennünk magunkban a kérdést: Vajon úgy ünnepeljük-e az Eucharisztiát, hogy csillapítjuk vele az emberek „igazság” iránti éhségét? Tudjuk-e úgy hirdetni Isten igéjét, hogy az valóban táplálja az embereket? Úgy végezzük liturgikus szertartásainkat, hogy megérintik és megszólítják az embereket, felkeltik bennük Isten és a szent dolgok iránti vágyakozást?