Kétségtelen, hogy katolikus hitünk egyszerre elméleti és gyakorlati alapokon is nyugszik. Utóbbiba beletartozik, hogy az Úr napját megszenteljük és eljárjunk vasárnaponként szentmisére vagy a rendszeres napi ima szinten tartása, de akár a mindennapi életben a másik felé szeretettel fordulás is.
Ahhoz, hogy értsük ezen tanítások eredetét, ismernünk kell a Szentírást és a katekézist, amelyek formálják a hitünkről alkotott ismereteinket. A teológia tudományának vizsgálata komoly erőfeszítést igényel, hiszen egy meglehetősen összetett szakterületről van szó. Ennek tanulmányozásában nagy segítségünkre lehetnek a közösségek, a plébánosok, hittanárok és írott értelmező források.
Ha meghallom, hogy
– Szentírás, egyszerre a Biblia jut eszembe,
– Szenthagyomány, akkor valaminek a vallási értelmű ápolására gondolok először,
– hitérzék, arra asszociálok, hogy mennyire vagyok fogékony a vallásra,
– tanítóhivatal, akkor az biztos, hogy valami nagyon hivatalos.
Nézzük meg, mit érdemes tudni ezekről a fogalmakról, avagy kóstoljunk bele kicsit most együtt is az elméleti teológiába!
A Szentírás az ember kinyilatkoztatásáról szóló írásos tanúságtétel, ami tévedhetetlenül tartalmazza azokat az írásokat, amelyeket Isten az üdvösség terén kinyilvánított számunkra. A Biblia olvasása közben Isten mesél nekünk; olykor megszólít, néha narrátorként funkcionál, máskor csak egy csendes megfigyelő.
Szorosan összefügg ezzel a Szenthagyomány (tradíció, átadás), az apostolokig visszamenő hagyomány, amely magában foglalja a liturgiát, a katekézist és a missziót.
A liturgia keretében ünnepeljük az igazságot, amely megszentel bennünket; ide tartoznak a szentmisék és a zsolozsmák is.
A katekézis a hívők bevezetése a keresztény tanítás világába, ebben részesülnek a katekumenek, azok a felnőtt korú hívők, akik készülnek felvenni a keresztség szentségét.
A misszió (evangelizáció) a hitünk továbbadása és hirdetése a világban, hiszen az Ige a nem megkeresztelteknek is szól. E három alkotja összességében a Szenthagyományt, és ez szolgáltatta a kritériumokat a Szentírás tekintélyi elismeréséhez.
A II. Vatikáni Zsinat kinyilatkoztatásról szóló dogmatikus konstitúciója, a Dei Verbum így foglalja össze a kapcsolatot:
Isten teljes kinyilatkoztatása a forrás, aminek központja Jézus Krisztus, ebből fakadnak az egymással szorosan összefüggő közvetítési módok: a Szentírás és a Szenthagyomány.
A hitérzék (sensus fidei) egy természetfeletti érzékelés, „az elménkben működő Szentlélek”, amely lehetővé teszi Isten Igéjének, a Szentírásnak a Szenthagyományon keresztül történő befogadását, ezen kívül felruház egy olyan képességgel, amellyel képesek vagyunk megállapítani, hogy mi tartozik a hithez és mi az, ami attól teljesen idegen, illetve ad egyfajta finomérzéket, amely által könnyebb nyitni az Ige és a kegyelem felé.
Az egyházi tanítóhivatal (magisztérium) a pápából és a püspökökből álló testület, aminek tanítói, megszentelői és kormányzói küldetése van és a tanítás során tévedhetetlenek. A hitérzék segítségével, a két közvetítési mód (Szentírás és Szenthagyomány) által képesek a szent eredetet jelenvalóvá tenni az Egyházban. Tartozik hozzájuk egy nagyfokú tekintély és hierarchia, ami által a hívők tudják értelmezni a hit további tanúságtételeit. Emellett fontos tisztázni, hogy az Ige itt is a pápa és a püspökök felett áll.
Rengeteg szakszóval, fogalommal találkozunk a teológia területén is, de valójában a végcél mindig is egy lesz: maga Jézus Krisztus.
Ő az, akitől tanulhatunk, akin keresztül ismerünk mindent, aki által érzékelünk és aki a legfőbb tanítónk; minden további belőle gyökeredzik.
Tanuljatok sokat, ismerjétek meg azokat a területeket, amelyek igencsak foglalkoztatnak benneteket, és tegyetek szert a tudásra!
A Példabeszédek könyvének 9. fejezete mondja:
A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme és a Szentnek megismerése ad értelmet.