XIV. Leó pápa a libanoni fiatalokhoz: a Feltámadt Krisztus, a szilárd alap megnyitja a zárt ajtókat is!
„...a hiúság világában szánjatok időt minden nap arra, hogy becsukjátok a szemeteket, és csak Istenre nézzetek!”
„...a hiúság világában szánjatok időt minden nap arra, hogy becsukjátok a szemeteket, és csak Istenre nézzetek!”
A liturgikus zene így igen értékes eszközzé válik, amely által Isten dicséretének szolgálatát végezzük, és kifejezzük a Krisztusban való új élet örömét.
Jézus szavai, azok prófétai stílusában, arról tanúskodnak, hogy a történelem katasztrófái és fájdalmai véget érnek, míg azok öröme, akik felismerik benne a Megváltót, örökké tart.
A Szentatya nem a pápaság intézményét reformálja meg, hanem az istenkapcsolatunk minőségét.
Remélni annyi, mint tanúságot tenni: amikor az új életről teszünk tanúságot, a nehézségek közepette is növekszik a fény.
Álljunk meg egy pillanatra, mondjunk el egy fohászt elhunyt szeretteinkért, és kérjük a szentek közbenjárását. Fontos tudnunk: „a halál nem a vég, hanem az örök élet kezdete.”
Jézus ismerős hangja érjen el hozzánk, és érjen el mindenkit, mert ez az egyetlen hang, ami a jövőből érkezik. Nevünkön szólít, helyet készít nekünk, megszabadít attól a tehetetlenség-érzéstől, amivel kockáztatjuk, hogy lemondunk az életről.
Az igazság nem hangokon, falakon és folyosókon keresztül jut el hozzánk, hanem az emberek mély találkozásában, amely nélkül minden nevelési szándék kudarcra van ítélve.
„…tekintetetek ne a hullócsillagokra irányuljon, amik törékeny vágyakkal kecsegtetnek. Nézzetek feljebb, Jézus Krisztusra, »az igazság napjára« (vö. Lk 1,78), aki mindig vezetni fog benneteket az élet ösvényein.”
...az imának van hatalma, hogy átalakítsa hozzáállásunkat, gondolatainkat, szavainkat és tetteinket.
„Isten nemcsak emberré lett, hanem gyermekké is... Ez a misztérium egyszerűen felfoghatatlan. Isten eljött hozzánk. Jézus azért jött, hogy meggyógyítsa sebeinket és letörölje könnyeinket. Nekünk csak engednünk kell, hogy ezt megtegye. Minden karácsony alkalmat ad erre."
Aki tanul, az felemelkedik, kitágítja látókörét és távlatait, hogy visszanyerjen egy olyan tekintetet, ami nemcsak lefelé irányul, hanem képes felfelé nézni: Istenre, másokra, az élet misztériumára.
Nem azáltal menekülünk meg, hogy érdemeinkkel kérkedünk, vagy elrejtjük hibáinkat, hanem azáltal, hogy őszintén - úgy, ahogy vagyunk - odaállunk Isten, önmagunk és mások elé, bocsánatot kérve és az Úr kegyelmére hagyatkozva.
egy alázatos Egyházról kell álmodnunk és azt kell építenünk. Egy olyan Egyházról, amely nem húzza ki magát diadalmasan és önmagától felfuvalkodva, mint a farizeus, hanem lehajol, hogy megmossa az emberiség lábát.
Az Egyház az emberiség szakértőjévé válik, ha együtt jár az emberiséggel, és szívében visszhangoznak annak kérdései.
Az élet útján soha nem járunk egyedül. Utunk mindig összefonódik másokéval: arra vagyunk teremtve, hogy találkozzunk, hogy együtt járjunk és hogy együtt fedezzük fel közös célunkat.
Róma egyik legkülönlegesebb nyári ünnepe augusztus 5-én zajlik a Santa Maria Maggiore-bazilikában, amikor is a hívek és látogatók szeme láttára rózsaszirmok hullanak alá a templom mennyezetéről – felidézve egy ősi, csodás hóesést.
„Időnként megragadja a lábamat, és ide-oda hurcolászik a szobámban”
Mi az igazi boldogság? Mi az élet valódi értelme? Mi szabadíthat meg minket az értelmetlenség, az unalom és a középszerűség csapdájából?
Ma 25 évvel később ismét rengeteg fiatal jött el Rómába, hogy a fiatalok jubileumára, melynek a felújított Tor Vergata-i "Sport Város" ad helyet. Itt XIV. Leó pápával ünnepelhettek együtt a fiatalok.
Az embereket nem csupán szentsége vonzotta, hanem az, hogy szentségét olyan élénken élte meg, hogy tanúságtételében egyfajta vitalitást, életörömöt láttak, ami átragadt rájuk, mintha ők maguk is valami hasonló hitbeli élményt éltek volna át.