Lenkei Zsombor szívbemarkoló írásában Platón barlanghasonlata nem elvont filozófiai elmélet, hanem az emberi lélek legmélyebb valósága. Egy olyan világot tár elénk, ahol a reprezentáció nem az igazság képe, hanem a hazugságok és belső színházak fátyla.
…ha életünk süvít is, de a cél nem megfelelő gyorsan haladunk… de egy hibás cél felé…
Az abszurd az ellentmondás. Az abszurd mindig szenvedés. A lelki szenvedés abszurd. Az igazi kérdés: Minden oximoron? Vagy csak paradoxon? Az utazó még nem tudja, csak szenved tőle. Még zuhan. Ha földet ér talán jobban látja majd. A szakadék aljáról nézve világosabb a képlet.
„Ha valakinek szokásává lett ez a fohász, nagy vigasztalást fog tapasztalni, és igényévé válik, hogy mondja ezt az imát, annyira, hogy már élni sem fog tudni az imádság nélkül, s egészen feloldódik benne.”
A Derű, a Szomorúság, a Düh, a Félelem, az Undor és az új érzelmek együttműködése tükrözi a serdülőkorban bekövetkező érzelmi fejlődés fokozott összetettségét.
Ha megtanulunk kitartóak lenni, ahogyan a szentek is tették, az segít nekünk megőrizni a reményt még akkor is, amikor a vigasztalás távolinak tűnik.
